Ezen ugyan szokás, sőt illendő rendre elámulni, de mivel az őt módfelett kedvelők is akként tekintenek rá, mint akitől minden kitelik, már nehezebben képes valódi meghökkenést kiváltani. Két éve például egy szakítós tárgyú, kissé nyomasztó, ám zeneileg kifejezetten érdekes albummal, a Vulnicurával jelentkezett, amiről maga is azt sejtette, hogy nem maradhat közvetlen folytatás, méltó pár nélkül. Az idén előbb néhány mutatóba szánt, kislemezen kiadott dal szaladt ki a keze alól, majd a kissé felkavaró (a Hungry nevű berlini drag művész által tervezett) lemezborító látott napvilágot, ahol Björk arcát a grafikán egy női genitáliára emlékeztető valami fedi. Az Utopia meghallgatása után lesz nyilvánvaló, hogy a Vulnicurát egy minden korábbinál monumentálisabb zeneanyaggal tetőzi be: 71 percet egyetlen korábbi Björk-lemez sem számlált, ez már a tripla progrock lemezek terjedelme. Bánatunkra vagy szerencsénkre, Björktől távol áll a konceptalbumokra jellemző túláradó epikusság vagy a hajánál fogva előrángatott kerettörténet. Ő inkább végigmeditálja a lemez összes percét, s igazság szerint a hallgató nem is fogja elunni e terjedelmes vallomást, amiről maga a szerző-előadó, az ezúttal is társául szegődő ünnepelt producer, a venezuelai Arca, no meg számtalan vendég zenész gondoskodik. Jórészt lassan bontakozó, sokszor repetitítv szerkezetű, minimalista melódiákból építkező kompozíciókat raktak össze – táncolni talán, ha egyre lehet, a Sue Me vége már-már tényleg techno, de ez sem kifejezetten diszkószám.
Björk korábban azt ígérte, hogy a Vulnicura vonósai után ezúttal fuvolák és fafúvósok jönnek, s így is lett: a hangszereket megannyi tehetséges izlandi hölgyből álló fúvóskórus szólaltatja meg. A dalok jórészt futurisztikus meditációk: a lemez létrehozása, s annak tükörképeként a befogadása is afféle terápia, mely a megsebzett Föld és a megsebzett lélek gyógyulását szolgálja. Björk hangja szokásos sokszínűségében ismerős és egyben simogató: tényleg olyan tónuson szólal meg, amelynek nyomán elcsendesedik valami ott, legbelül. Hol zaklatottan, hol szinte lakonikusan, hol meg túlvilági poézissel szól legintimebb vágyairól, mély csalódásairól, hibáiról, tévedéseiről és mindig megújuló reményeiről, a precízen helyre-tétre komponált zene pedig körülöleli és alátámasztja minden aranyszavát. Az Utopia egy „klasszicizálódott” alkotó műve. Voltaképpen távol áll tőle minden forradalmi késztetés, de az egykor őt is éltető és ikonná emelő popzenei gesztus is, amivel különben már rég leszámolt.
One Little Indian, 2017
