Magyar Narancs: Új lemezed, a National Amnesia Institute annyiban hasonlít az előzőre, hogy ez is közösségi finanszírozásból valósult meg, és hogy az van ráírva: Bujdosó Trió. A tagok kicserélődtek, akusztikus gitár helyett inkább elektromost használsz, de a zene ettől függetlenül is más lett.
Bujdosó János: A tagcseréknek elsősorban az volt az oka, hogy a többiekkel elfáradt a kapcsolat, és a zenei elképzeléseink sem voltak már ugyanazok. Az új srácokkal, Klausz Ádám dobossal és Szerető Dániel basszusgitárossal úgy két éve zenélek együtt, és velük könnyebben megy a munka. Nyilván van összefüggés, de a zene nem csak a tagcserék miatt változott. Az első lemez „világzenés” dolog volt elsősorban akusztikus megszólalással, mivel nekem akkor az jelentett kihívást, hogy minimalistább hangvételű zenét készítsek.
De az évek múltával megváltoztak a zenei ambícióim. Hülyeségnek tartom, hogy elérünk egy bizonyos életkort, és onnantól kezdve lenyugszunk és hátradőlős zenét csinálunk. Talán ezért lett egy kicsit elegem a latinos hatásokból is, ráuntam, és inkább valami merészebbet, kísérletezőbbet szerettem volna. Amúgy sem látom az okát annak, hogy mostanában visszafogottabb, akusztikus zenét kéne játszanom.
A felvételkor az is motoszkált a fejemben, hogy megváltozott a világ körülöttünk. Az első lemez 2012-ben jelent meg, a számok nagy része még a 2000-es években íródott. Már akkor is lehetett pár dolgot látni a világban, de az még egy másik korszak volt, egy békésebb, idealistább időszak, ez most, a tízes évek végére teljesen eltűnt. Nyilvánvaló, hogy ezt a keményebb kort keményebb zenével lehet kifejezni.
| ||
MN: Miért ragaszkodsz a trió felálláshoz?
BJ: Mert a trió nagyon klassz… És persze praktikus okokból is. Sokkal könnyebb kezelni, mint egy nagyobb zenekart, ugyanakkor a művészi kihívás nagyobb, hiszen úgy kell megtölteni a teret zenével, hogy ne tűnjön üresnek. Azért használok loopokat egyre többször, hogy vastagodjon a hangzás, és azért használom a Superego nevű effektemet, mert azzal olyan dolgokat lehet csinálni, mintha lenne még egy fél ember a zenekarban. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a váltás az egyik napról a másikra történt. Az évek során folyamatosan alakult ki ez az új hangzás.
MN: Hogyan születnek a számok? Minden hang meg van írva?
BJ: A nagy többségük precízen meg van írva, de mindig vannak benne szólók meg olyan terek, ahol helye lehet az improvizációnak. Ezen felül minden apró kiállás, minden dinamikai váltás szándékos. Van egy-két olyan számunk is, amelyet „kísérletinek” mondanék; merev, erős szerkezetük van, például van benne három nagyon erős zenei frázis, közte pedig hatalmas űrök, szünetek, amelyeket megtöltünk valahogy, de mindig másképpen.
MN: Nekem úgy tűnik, hogy azért vannak poénok is a lemezen.
BJ: Muszáj. A humor korábban nem volt annyira jellemző a zenénkre, de humor nélkül mostanában nem lenne könnyű kibírni. Azt szoktam mondani, hogy az előző lemez letisztult volt, a mostani meg a legkevésbe sem az. Ekletikus cucc, és ebbe simán beleférnek az abszurd vagy vicces zenei sztorik is.
MN: Közösen írjátok a számokat?
BJ: Nem egészen. Megírom a dalt, kitalálom hozzá a szerkezetet, de ennél részletesebben nem megyek bele. Néha megmondom a dobosnak, hogy mit játsszon, de inkább hagyom, hogy üsse azt, ami először az eszébe jut, úgyis az lesz a legjobb. A basszusgitárral ugyanez a helyzet.
MN: A lemez és a számok címe is kifejezi a már említett korszakváltást.
BJ: Úgy három-négy éve ugrott be az, hogy National Amnesia Institute – nem is tudom, hogy miért. Viszont egyből éreztem, hogy ez nagyon jó és kifejező lemezcím lenne. Valójában ez volt az egész anyag kiindulópontja, a számoknak Hevesi Nándor barátommal közösen adtunk címet, de már az után, hogy elkészült a felvétel. Azért volt ez fontos, mert szándékom szerint a lemez hanghatása, a borító vizualitása és a számcímek verbalitása ad ki egy egészet. Annak ellenére is, hogy ez egy instrumentális lemez.
MN: Ragaszkodsz az instrumentális szerzeményekhez?
BJ: Ha van helye a vokálnak, akkor legyen, de énekelt szöveget nem akarok belehúzni. Például a lemez első számában van vokál, de az is úgy jelenik meg, mintha hangszer volna.
MN: Hogyan lehet ma közösségi finanszírozásból lemezt készíteni Magyarországon?
BJ: Ez a módszer 2012-ben újdonságnak számított, de most már olyan állapotok vannak, hogy jobb híján egyre többen kérnek: zenekarok, társulatok, szerkesztőségek… Nálunk nem volt semmi különösebb felhajtás. Kiírtam a Facebookra, hogy „adjatok minél több pénzt”, volt egy bankszámlaszám – és küldtek. Ahhoz képest elég hamar összejött a szükséges összeg – félmillió forint –, hogy a bejegyzést csak kétszer vagy háromszor osztottam meg: idén márciusban meg nyáron.
MN: Miért nem pályáztál?
BJ: Mert nincs értelme. Régebben többször pályáztam, de soha nem kaptam semmit a Nemzeti Kulturális Alaptól. Az elmúlt években sok tízezer forintom ment el nevezési díjra.
MN: Összefüggésben lehet ez azzal, hogy ellenzéki tüntetéseken szerepelsz?
BJ: Én innen nem tudom eldönteni, hogy van-e összefüggés az ellenzéki szerepvállalás és a sikertelen pályázatok között, de azt azért lehet látni, hogy általában milyen dolgok nyernek… Nem tudom, hogy létezik-e feketelista, de az biztos, hogy nem az olyan típusú dolgok szoktak nyerni, mint amilyet például én csinálok. Azt látom, hogy általában azok nyernek, akik egyébként a piacról is meg tudnának élni; de ez a szocik alatt is így volt. Az új elem annyi, hogy most kizárólag azokat támogatják, akik szerintük vagy „hazafiasak”, vagy ezt a bárgyú, optimista NER-kompatibilis hangulatot képviselik. Egyébként vannak köztük olyanok is, akik „alternatívnak” nevezik magukat.
MN: A legtöbb zenésztől – főleg a negyven alattiaktól – mást sem hallunk, csak azt, hogy nem politizálnak. Azzal jönnek, hogy itt zeneipar van, a közönséget pedig nem szabad megosztani, mert az piacvesztés.
BJ: Ez valahol érthető, inkább az arányokkal van baj. Tíz zenekarból tíz mondja ugyanezt. Én azzal is megelégednék, ha csak nyolc mondaná. Persze néha, nagyon ritkán azért vannak kivételek. Sokat gondolkodtam rajta, hogy a fiatalok között miért van ez így. Azért, mert ők nem éltek diktatúrában, vagy nem ismerik eléggé a történelmet? Vagy az egzisztenciájukat féltik, mert ha véleményt mondanak, akkor elúsznak a fellépések?
Végeredményben mindegy. Az indok általában az, hogy itt két oldal áll egymással szemben, ők meg középen, egyforma távolságra mindkét oldaltól, hófehéren, tisztán, ugye a mocskos politikától nem beszennyezve. Csakhogy szerintem itt nem két egyenrangú fél küzdelme zajlik. Mert igaz, hogy nagyon sok árnyalatot meg lehet különböztetni, de vannak olyan esetek is, amikor nincsenek árnyalatok, amikor egyértelmű, hogy csak fekete van meg fehér, hogy a jó és a rossz küzdelme zajlik.
MN: Hét éve ezt mondtad: „Idén kétszer is előfordult, hogy a Körúton bementem egy ABC-be, és rám szóltak, hogy pakoljam ki a zsebeimet, különben hívják a rendőrséget. Addig nem volt romatudatom, de most egyre inkább van, és természetesen büszkén vállalom.”
BJ: Nyilván annál inkább vállalom, minél inkább támadnak érte. De ma már nem tudok mit kezdeni az identitás szóval. Ha van értelme ennek a kifejezésnek, akkor az nekem semmiképpen sem a származással van összefüggésben, hanem a személyiségjegyek, a vágyak, az ízlés, a választások valamiféle összessége az, amely „kiadhatja” az egyén identitását. Vér szerint félig vagyok roma, de nem cigányok között nőttem fel, anyám elhagyta a közösséget.
Az egyetlen cigány rokonom, akit ismertem, a nagybátyám volt, akit összesen ha hatszor láttam. Valójában mandinerből ismertem meg azt, ami valamennyire cigány identitásnak mondható; anyám gyógypedagógusként dolgozott, és azt én is láttam, hogy az akkori úgynevezett kisegítő iskolák 95 százalékába cigány gyerekek jártak. Úgy ismertem meg őket, hogy engem is elvittek velük nyaralni.
MN: Egy ilyen közegben anyádnak nem volt konfliktusa abból, hogy „otthagyta a közösséget”?
BJ: Én erről nem tudok, és sajnos már nem is tudom megkérdezni.
| ||
MN: Mintha egyszer azt nyilatkoztad volna, hogy nem akarta, hogy zenész legyél.
BJ: Nem a zenéléssel volt baja, de neki mint első generációs cigány értelmiséginek, az volt az alap, hogy legyen mellette egy polgári állásom, az nem volt opció, hogy nekem ne legyen diplomám. Így végeztem szociális munkásként.
MN: Teljesen autodidakta módon tanultál meg zenélni?
BJ: Igen. Háromszor próbálkoztam tanárral, de egyszerűen nem értettem meg őket. Nem értettem, miért az történik egy gitárórán, ami történik, így aztán egyáltalán nem tudtam bekapcsolódni. Az az érdekes, hogy most már én is tanítok, és hát annak a fényében próbálok tanítani, hogy tisztában vagyok vele, hogy engem nem sikerült. Ezért én a saját logikám szerint próbálom a tudást átadni, és hát nincs is annál jobb, amikor azt hallod a tanítványodtól: „Ezt most értettem meg.”
MN: Szociális munkásként a bicskei menekülttáborban is dolgoztál. Akkor a menekülteket még menekülteknek nevezték és nem migránsoknak.
BJ: Erre csak annyit mondhatok, hogy amikor pár éve először meghallottam a migráns szót – amelyet azelőtt csak nagyon ritkán hallottam –, eléggé megijedtem, mivel egyből tudtam, hogy innentől kezdve ezt fogják nyomatni. Addig is nyilvánvaló volt, hogy létezik ellenszenv a menekültekkel szemben, de egy ilyen idegen szó sokkal alkalmasabb az elszemélytelenítésre.
MN: Visszamennél szociális munkásnak?
BJ: Az adminisztráció nem az én világom. Az emberekkel való személyes kapcsolat működött jól, azt a részét élveztem és tudtam csinálni.
MN: Azt mondtad régebben, hogy a trió afféle vendéglátózásnak indult, és abból nőtte ki magát. Mostanában szólóban is fellépsz. Az hogyan indult?
BJ: Nem vendéglátózásnak, ha erre gondolsz. Szólóban a legnehezebb, mert ott minden csak rajtam múlik. Nem könnyű, mert ott még gyakrabban loopolok, több elektronika van, samplert is használok; játszom cajónon és billentyűzöm is, tehát sokkal több dologra kell odafigyelni, miközben elsősorban azért gitározom és énekelek. Ilyenkor csak feldolgozásokat játszom, van úgy 30–40 olyan szám, ami váltakozik, de abban van az afgán daltól kezdve Neil Youngon keresztül orosz zsidó dalig, a Talking Headsig minden. A szóló fellépések előtt mindig izgulok.
MN: Gitározol az Európa Kiadóban is. Mennyire bírtad őket a nyolcvanas években?
BJ: Tetszett, de nem nagyon érdekelt. Én akkoriban teljesen mást hallgattam, magyar zenét egyáltalán nem. De ismertem a nyolcvanas évek underground zenekarait. Nagyon sok nem jött be, de a Kiadót meg a Bizottságot bírtam. Egy lemezük volt, amit nagyon szerettem, az 1992-es Itt kísértünk.
MN: Hogyan kerültél a zenekarba?
BJ: Három évvel ezelőtt hívott a Menyhárt, hogy akkor vázolná a helyzetet. Nagy öröm volt.
MN: Alkotóként vagy alkalmazottként tekintesz erre a produkcióra?
BJ: Is-is. Szerencsére nem session-zenészekre van itt szükség, akik precízen lenyomják a dolgokat, aztán helló. Az úgynevezett „kreatív hangszerkezelésre” itt lehetőség van, de szükség is, végül is, gondolom, ezért hívtak. Néha „beleszerzek” az újabb számokba, de ez nagy, régi zenekar, alkalmazkodni kell, ha a helyzet úgy kívánja.
MN: Mit teszel hozzá az Európa Kiadó zenéjéhez?
BJ: Ott is csak azt csinálom, amit máshol: színesítek, töltögetek, díszítgetek, aztán meg megpróbálom az agyakat meg a szíveket szétzúzni egy karcos szólóval.
