Arra, hogy már ebben az adott értelmezési térben is a zenei gondolatok szinte megszámlálhatatlan kombinációinak közvetítésére képes, először Charles-Marie Widor orgonaszimfóniái döbbentettek rá. Pár évvel később Hortobágyi László Fata-Organája pedig azt mutatta meg, hogy ezt a kifejezőerőt úgy lehet négyzetre emelni, hogy a hangszert elszakítjuk az azt létrehozó nyugati kultúrától, és áthelyezzük egy teljesen idegen, fiktív orientális kultúra zenei hagyományába. És most itt van Anna von Hausswolff, a huszonhat éves svéd építészhallgató lány, aki megint egy korszakos bűvészmutatványt hajt végre. Úgy épít rá nagyon mai, avantgárd, dark popos kompozíciókat a hangszerre, hogy megtartja az orgona örökölt, szakrális allúzióit, de teljesen profán, sötét világot hoz létre vele.
Hausswolff második nagylemeze, a Ceremony, folytatva az első lemez (Singing From the Grave, 2010) által megkezdett gondolatmenetet, a halál közelisége és az élet kérlelhetetlen elmúlása feletti merengés, számvetés, de az istenhez vagy a sorshoz fordulás fogódzkodói nélkül. A csak idézőjelek között jelen lévő szentség hangja olykor a halott természeti képződmények életre keltésének animisztikus fantáziáit (Mountains Crave), olykor pedig a legszemélyesebb szorongást, halálfélelmet közvetíti (Red Sun). Ebben a nagyon is komoly játéktérben semmiféle korlátot nem szabnak a klasszikus popzenei beidegződések. A lemez bizonyos, már-már drone-os zajzenébe hajló részei (No Body) mellett magától értetődően elfér a teljesen rádióbarát sláger, és így hullámzik a regiszterek, műfajok és hangzások között végig a mű, csak simán szomorkás (Liturgy of Light) vagy éppen torokszorító felbukásokkal a végig meglehetősen nyomasztó sodrásból.
A halál örökzöld motívumának gondolati sorvezetőjével párhuzamosan a lemez zenei egységét az orgona mellett egy másik, hasonlóan összetett és sokrétű "hangszer": Hausswolff hangja adja. Néhol mélyen búgó, máshol élesen felsikoltó éneke üdítően mentes mindenféle mesterkéltségtől és póztól. De a leginkább zavarba ejtő benne talán az, hogy ösztönös természetességével is mindvégig intellektuálisnak hat, és meg tud arról győzni, hogy átéli és közben okosan megfigyeli ezt az egész érthetetlen dolgot, a fény és az árnyék váltakozását.
Kning Disk, 2012