Lemez

Fénnyel árnyékot

Anna von Hausswolff: Ceremony

  • Tófalvy Tamás
  • 2013.08.25 13:07

Zene

A templomi orgona a kulturálisan egyik legterheltebb hangszer a nyugati világban. Megszólalása szorosan összenőtt a keresztény szakralitás és általánosságban a pátosz, emelkedettség és fenségesség zenei kifejezésével.

Arra, hogy már ebben az adott értelmezési térben is a zenei gondolatok szinte megszámlálhatatlan kombinációinak közvetítésére képes, először Charles-Marie Widor orgonaszimfóniái döbbentettek rá. Pár évvel később Hortobágyi László Fata-Organája pedig azt mutatta meg, hogy ezt a kifejezőerőt úgy lehet négyzetre emelni, hogy a hangszert elszakítjuk az azt létrehozó nyugati kultúrától, és áthelyezzük egy teljesen idegen, fiktív orientális kultúra zenei hagyományába. És most itt van Anna von Hausswolff, a huszonhat éves svéd építészhallgató lány, aki megint egy korszakos bűvészmutatványt hajt végre. Úgy épít rá nagyon mai, avantgárd, dark popos kompozíciókat a hangszerre, hogy megtartja az orgona örökölt, szakrális allúzióit, de teljesen profán, sötét világot hoz létre vele.

Hausswolff második nagylemeze, a Ceremony, folytatva az első lemez (Singing From the Grave, 2010) által megkezdett gondolatmenetet, a halál közelisége és az élet kérlelhetetlen elmúlása feletti merengés, számvetés, de az istenhez vagy a sorshoz fordulás fogódzkodói nélkül. A csak idézőjelek között jelen lévő szentség hangja olykor a halott természeti képződmények életre keltésének animisztikus fantáziáit (Mountains Crave), olykor pedig a legszemélyesebb szorongást, halálfélelmet közvetíti (Red Sun). Ebben a nagyon is komoly játéktérben semmiféle korlátot nem szabnak a klasszikus popzenei beidegződések. A lemez bizonyos, már-már drone-os zajzenébe hajló részei (No Body) mellett magától értetődően elfér a teljesen rádióbarát sláger, és így hullámzik a regiszterek, műfajok és hangzások között végig a mű, csak simán szomorkás (Liturgy of Light) vagy éppen torokszorító felbukásokkal a végig meglehetősen nyomasztó sodrásból.

A halál örökzöld motívumának gondolati sorvezetőjével párhuzamosan a lemez zenei egységét az orgona mellett egy másik, hasonlóan összetett és sokrétű "hangszer": Hausswolff hangja adja. Néhol mélyen búgó, máshol élesen felsikoltó éneke üdítően mentes mindenféle mesterkéltségtől és póztól. De a leginkább zavarba ejtő benne talán az, hogy ösztönös természetességével is mindvégig intellektuálisnak hat, és meg tud arról győzni, hogy átéli és közben okosan megfigyeli ezt az egész érthetetlen dolgot, a fény és az árnyék váltakozását.

Kning Disk, 2012

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.