Opera

Apád, anyád

Vivaldi: Farnace

Zene

Milyen lenne, ha a Dinasztiát nem amerikai tévésorozatnak, hanem itáliai barokk operának képzelnénk el?

Éppen olyan, mint Antonio Vivaldi 1727-es operája, amely az időszámításunk előtti első század Pontoszi Királyságának – a 18. századra meséssé-mitikussá átformálódó – történetéből vette a szüzséjét: egymás ellen intrikáló és egymással hadakozó családtagok fölvonultatásával, a vad indulatok, a szerelmi szenvedélyek és a teátrális megbékélések állandó váltakozásával, s azzal az őrült következetlenséggel, amely kizárólag a (szappan)operákban – meg a való életben megtapasztalható. Tehát legfeljebb csak látszólag távoli tőlünk az az univerzum, amelyben a Farnace alakjai mozognak, csakhogy ez a látszat műfaji konvenciók, zenetörténeti és személyes stílusjegyek, valamint egykor alapértelmezettnek tekintett históriai ismeretek elegyéből áll össze, s ezért legyőzése az alkotóktól fokozott kreativitást, a befogadóktól pedig a szokott mértéket felülmúló nyitottságot igényel.

Az operaház repertoárján megjelenő legelső Vivaldi-opera ilyesformán nemcsak a produkció résztvevőit, de az előadás közönségét is próba elé állította: tudnak-e mit kezdeni az áriák – a szó szoros értelmében „egyhangú” – sorjázásával, melyet mindössze egyetlen kettős szakított meg a finálé együtteséig. S tudnak-e mit kezdeni Anger Ferenc rendezésével, amely első pillantásra a blődli regiszterét és keretét kínálja fel a befogadás számára? Első pillantásra, merthogy a színrevitel az előadás kitüntetett pillanataiban a radikális blődli emeltebb szintjére vált át, míg máskor szinte szégyellősen fölbukkan a színen valami ismerősen emberi jelenség: a fájdalom, az indulat és a remény kevercse, az emberi hangulatok és viszonylatok örök változandósága, amely az opera legszebb áriáiból is oly intenzíven árad felénk. Persze nagy kérdés, hogy az opera statikusságát enyhíteni-elfedni vágyó túlmozgások, a történet abszurditását hangsúlyozó gesztusok vagy épp az alul génlabort, fölül mauzóleumot mutató, korántsem megunhatatlan díszletek (díszlet: Szendrényi Éva) – minden jó szándék ellenére – végeredményben nem akadályozzák-e a ráismerés aktusát. Venekei Marianna értelmező-illusztráló koreográfiái és Zöldy Z Gergely fantáziadúsan groteszk jelmezei azért az esetek többségében nem csupán mutatósnak, de érzékletesnek is bizonyultak, megértve-megértetve valamit a konvenciók és a halmozott blődéria mögötti tartalomból.

S ami a legfontosabb: majd’ három órán keresztül szólt hozzánk és értünk Vivaldi zenéje! A produkció zenei vezetőjéül meghívott Németh Pál a hazai régizenés mozgalom úttörő és nagyérdemű alakja, akinek elkötelezettsége és szolidan megalapozott mindentudása túlbecsülhetetlenül sokat jelentett az előadás számára. Az operaház zenekarának tagjaiból épkézláb, sőt élményszerzésre messzemenően alkalmas historikus együttes alakult e bemutatóra, s ez a tény akár önmagában is igazolhatná a produkció létrejöttét. Formaszépség és feszültségteremtés terén még bizonnyal lenne, és tán lesz is hová fejlődnie a zenekari játéknak, ám az első reakció okvetlenül legyen az elismerésé!

Ahogyan illesse elismerés az énekeseket is, akik különb-különb fokú régizenés jártassággal, de egyként tehetséggel vették ki a részüket a produkcióból. Az apja, az öngyilkosságba hajszolt Mitridate hősi árnyékából kitörni vágyó címszereplő, Farnace megformálója a katalán kontratenor, Xavier Sabata volt. Erejével és hangjával kezdetben, majd az előadás végén is érezhetően takarékoskodott, ám e takarékoskodás megtérült, hiszen a második felvonást záró nagyária, a Négy évszak Telét megidéző Gelido in ogni vena egészen pazarul sikerült. Igaz, Sabata hangja nem oly könnyed és virtuóz, mint az e szerepben is remeklő Cenčićé, azonban ez a fölismerés jellemző módon csupán utólag, s nem a fájdalmasan szép ária felhangzása közben jutott az eszünkbe. Feleségét, a férje, fia és anyja között őrlődő Tamirit Meláth Andrea énekelte: reprezentatív színpadi létezéssel, tragikus súlyú s mindvégig stílusos szólamformálással.

Szabóki Tünde mint tragikomikusan acsargó anya, anyós és nagyanya egészen elementárisnak bizonyult, játékban és énekben egyaránt fölszabadultnak mutatkozva. Karnyónét idéző Berenicéje a Bűvös vadász Ágotájával egyenrangú alakítás volt, s csak ámulhatunk, hogy miként férhet meg egyetlen, ráadásul pódiumalkatában eredendően introvertált énekesnőben e két, egymástól oly távol eső figura. Szigetvári Dávid (Aquilio) ezzel szemben mindahány évadbeli szerepében bájos hebrencsnek tűnt a színpadon, ám tenorja ezúttal is jótállt érte: utolsó áriája egészen magasra ragadta alakítását, s általa minket is. A családi viszályokba beavatkozó római prokonzul, Pompeo szólamát Hegyi Barnabás énekelte: mindig nyomatékosan felülről, mindig statikusan, s voltaképpen rezonőrként megszólaltatott kontratenorja a bemutató estéjének egyik legszebb vokális teljesítményét kínálta. S végül Schöck Atala fáradhatatlan szerelmi intrikusának (Selinda) oldalán még egy új tehetséget is fölfedezhettünk Ducza Nóra (Gilade) személyében, habár kis emlékezetfrissítés az eszünkbe juttathatja, hogy láttuk már őt: pár éve egy korábbi Anger-rendezésben, a szegedi Ory grófjában, s akkor is egy nadrágszerep megformálójaként remekelve.

Magyar Állami Operaház, június 12.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.