Két zenész van csupán, aki heves viták nélkül szóba hozható: Thurston Moore és Eddie Van Halen. A radikálisan újító szellemet leszámítva keresve sem találhatnánk jobban különböző zenészeket, hiszen míg utóbbi a barokk virtuozitását, addig előbbi a kubista de- és rekonstrukciót valósította meg a gitárzenében. Thurston Moore az ortopéd hangolások, a disszonancia, a káoszból kihalászott csodálatos melódiák és a csavarhúzóval megkínzott szörfgitárok azóta sem meghaladott mestereként emelkedett ki a durva kísérletezések legfőbb otthonául szolgáló New York-i szcénából a 80-as évek elején. És ha kereskedelmileg nem is, zenekara, a Sonic Youth minden más értelemben a legnagyobb amerikai alternatív rockzenekarrá vált, amely megírta az évtized legjobb rocklemezét, a Daydream Nationt. Más kérdés, hogy a rá következő évek során a Sonic Youth elég sokat feladott a korábbi vadságból, de a zenekar tradicionálisabb oldalát megmutató lemezek is szinte kivétel nélkül minőségi munkák voltak egészen a Moore és Kim Gordon válása miatt elkerülhetetlenné váló feloszlásig.
Az időközben Londonban letelepedő Moore azóta két ösvényen mozog tovább: egyrészt radikális zajlemezeket készít a világ minden tájáról összefogdosott dzsessz- és noise-zenészekkel, másrészt pedig finom, melankolikus indie-rock anyagokat gyárt. Budapesten (ahol a Sonic Youth legendás szigetes koncertje után másodszor járt) ezt a finomabb arcát mutatta fel most a hajón, ahol telt ház fogadta a Steve Shelley (Sonic Youth), Debbie Googe (My Bloody Valentine) és James Sedwards (Nought) társaságában a színpadra baktató gitáros-énekest.
Thurston itt bemutatott új lemeze, a The Best Day nagyjából a Sonic Youth utolsó két albumának hangzását folytatja: a kicsit egyforma dalok finom, törékeny gitárlegyezésekből terebélyesedtek széles, itt-ott villámokkal megszórt, diszkréten disszonáns hangfelhőkké, amelyek az alternatív all star zenekar kezében sokkal hatásosabbak voltak élőben, mint a lemezverziókban. A most, 56 éves korára végre legalább 35-nek kinéző főhős amúgy három, kizárólag nekünk szóló produkcióval is megdobogtatta a magyar rajongók szívét. Egyrészt a szemét jobboldali kormány verbális ekézésével; másrészt beszámolójával a koncert előtt vásárolt magyar bakelitlemezeiről, amelyek közül a Magyarország állathangjait (amelyről a cikk poétikus címét loptuk) alaposan be is mutatta; végül pedig azzal az egyszerre végtelenül mulatságos és nagyon ijesztő ténnyel, hogy pár méter távolságból egy az egyben úgy nézett ki, mintha a gitárzseniként újjászületett Fodor Gábort látnánk.
A38 hajó, június 3.
