Magyar Narancs: Robert Calverttől Lemmyig sok zenésztársad elhunyt már. Hogy viseled?
Nik Turner: Félek, én leszek a következő. Próbálok egészségesen élni. Régi barátom volt Lemmy, letört a halála, de nem lepett meg. Azt az életet élte, amit szeretett volna, és a végsőkig kizsigerelte a testét. Fénykorában két üveg Jack Daniel’s, 70 Marlboro és jó pár gramm speed volt a napi adagja. De jó srác volt. Elmentem a temetésére is, hogy lerójam előtte a tiszteletem. A megemlékezés végén előkaptam a szaxofonomat, és elfújtam az And the Saints Goes Marching Int (dúdolja): „When old Lemmy goes marching in / I want to be in that number / When old Lemmy goes marching in!” – ezt énekeltem később a Rainbow Barban is, Lemmy kedvenc helyén, ahol folytatódott a búcsúztatás. Egyébként nemcsak a Rainbowban, de az egész Sunset Stripen ingyen volt aznap a kaja meg a pia Lemmy emlékére, de én nem ittam – csak egy Jacket a tiszteletére.
MN: Lemmyről mindenkinek van egy jó sztorija.
NT: Basszusgitárost kerestünk a Hawkwindba, miután Dave Anderson kilépett, és a hangszerét a próbateremben felejtette. A billentyűsünk, Dik Mik jó barátja volt Lemmynek, ő hozta le közénk. „Játszol basszgitáron?” – kérdeztem tőle, és a kezébe nyomtam a Rickenbackert. „Nem akarsz kicsit zajongani rajta?” Akkor játszott először basszusgitáron, és nem is nyúlt más hangszerhez 50 évig.
MN: „Remélem, Lemmy reinkarnálódik majd” – írtad a Facebookon. Szerinted milyen alakban fog visszatérni?
NT: Talán nőként kellene újjászületnie. Hogy szintet lépjen. Lemmyt viccesen Führerként emlegettük, mert gyűjtötte a náci emléktárgyakat. Nem volt náci, csak szerette a náci esztétikát – legalábbis ezt mondta. Sajnálatos. Ezt, remélem, levetkőzi a következő életében.
MN: Te a különleges, szürreális fellépőruhákért rajongsz. Mik voltak a kedvenceid?
NT: Sok volt, és mindet magam terveztem. Az egyik hawkwindos jelmezemet a Marvel Dr. Strange képregénye ihlette, abból akartam Eternity, az Örökkévalóság lenni. Volt, hogy Nik Turner helyett Nik Eternitynek hívattam magam. A ruhámra csillagokat, bolygókat és holdakat festettem, a fejemre pedig békát húztam, rajta Hórusz szemeivel. Aki olvasta a Don Juan tanításai: a tudás megszerzésének jaki módját, az tudja, hogy a béka szent kép Dél-Amerikában. A könyvben Castaneda leírja a találkozását egy sámánnal: a tőle kapott drogok hatására meglátta az őseit, és az egyik kép, ami felötlött előtte, egy béka volt. A koncerten érsekként léptem színpadra, majd átváltoztam békává, miközben a telt idomú, szoborszépségű táncosnőnk, Miss Stacia lejtett körbe, aki csak testfestéket és egy tütüt viselt. Nem öncélú volt ez a különc öltözködés: a jelmezekkel arra akartuk rávezetni az embereket, hogy kérdőjelezzék meg a valóságot, és elgondolkozzanak, miért is csináljuk ezt.
MN: Említetted, hogy egészséges életet élsz. Milyen így, drogok nélkül játszani a pszichedelikus űrrockot?
NT: Én sosem voltam rákattanva a drogokra. Néha füveztem, és az LSD-t is kipróbáltam a 70-es években, de hamar lejöttem róla. Már 30 éve nem iszom alkoholt, és nem is drogozom, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Van, akinek kell a pia, hogy leküzdje a koncert előtti lámpalázat, de nekem sosem voltak ilyen problémáim. Próbálok ennyi idősen is kreatív maradni.
MN: Ez sikerült: a Space Gypsy (2013) és a Space Fusion Odyssey (2015) is a legjobb lemezeid között van.
NT: A kiadóm, a Cleopatra Records javasolta, hogy fúziós dzsesszlemezt csináljak a space rockos Space Gypsy után. Billy Cobham és Robby Krieger játszott a Space Fusion Odysseyn, meg Steve Hillage a Gongból, John Weinzierl az Amon Düül II-ből, és még sokan mások, akikre már nem emlékszem. Az alapokat Billy Cobham, illetve Chris Poland (ex-Megadeth) együttesei játszották fel. Polandról kevesen tudják, hogy van egy Ohm nevű dzsesszbandája, és a stílusa John McLaughlinéra hasonlít. A kritikusok és én is szerettem a Space Fusion Odysseyt, különösen a Sun Rá-s áthallásait. Jelenleg Ginger Bakerrel (ex-Cream) dolgozom egy számon, Helios Creeddel pedig egy albumot írok, amely az emberiség eredetéről fog szólni. Egészen pontosan Annunakiról, aki a Nibururól, a Naprendszer 12. bolygójáról jött.
MN: Korábban az egyiptomi mitológia is megihletett. Legendás sztori, hogy a Xitintodayt (1978) részben a gízai piramisokban vetted fel.
NT: Amikor 1976-ban kiléptem a Hawkwindból, Egyiptomba mentem nyaralni. És ha már ott voltam, felvettem egy kis fuvolazenét a gízai piramisokban. Az album az egyiptomi halottaskönyvön alapult, amit én sci-fi kézikönyvként, a piramisokat pedig a galaxisközi utazás eszközeként használtam. A fuvolámmal megszemélyesítettem az egyiptomi isteneket: Hóruszt, Oziriszt, Thotot, Anubiszt, Széthet, Íziszt és Nebthetet, az utazónak, ennek a Vénuszról származó lénynek pedig ismernie kellett az ókori szövegeket, hieroglifákat és jelszavakat, hogy átjusson rajtuk. Barney Bubbles készített a lemezhez grafikákat, aki a Hawkwind borítóit, posztereit és a Space Ritual turné látványvilágát tervezte, és az egyiptomi színpadi műsort is ő koreografálta. Először a londoni Roundhouse két-három ezer fős auditóriumában állítottuk színpadra, ahol egynapos ingyenkoncertet adtunk. Rajtunk kívül fellépett a Steve Took’s Horns, Michael Moorcock bandája, a Deep Fix és a Tanz Der Youth is, a The Damned-es Brian James zenekara. Kheopszé alapján építettünk egy piramist a színpadra, a zenészek pedig tetőtől talpig fehér harisnyában játszottak, hogy rájuk lehessen vetíteni a fényshow-t. Meg is turnéztattuk az albumot, és az összes ingyenes fesztiválon felléptünk Angliában. Ha valaki felébredt éjszaka, engem látott a piramisom tetején – spirituális élmény lehetett.
MN: Nemcsak az ókori mitológiák, hanem a dzsessz is inspirálta a játékodat. Mi volt az első szerelem?
NT: Charlie Parker, Coltrane és a Flamingo Earl Bostictól. Imádtam a Flamingo hangzását, és szerettem volna úgy játszani, mint ők. Csak akkor jöttem rá, milyen nehéz is ez, amikor magam is elkezdtem szaxofonozni. 1968-ban találkoztam pár emberrel Berlinben, akik megtanítottak rá, hogy nem kell technikásnak lenni ahhoz, hogy kifejezzem magam. Úgy gondoltam hát, hogy free jazzt fogok játszani egy rockzenekarban – ez lett a Hawkwind. Ma már azt mondják, én vittem be a free jazzt a rockzenébe, ami nagyon hízelgő. 1971-ben Anglia legjobb szaxofonosának választottak, talán azért is, mert az emberek azelőtt nem hallottak szaxofont rockzenekarban. Azóta persze sokat fejlődött a játékom.
MN: A Space Fusion Odysseyn Robby Krieger gitározása jól passzol a szaxofonjátékodhoz. A hatvanas évek óta ismeritek egymást?
NT: Nem. Láttam párszor a Doorst, például az Isle of Wight Festivalon ’70-ben, és ’71-ben Londonban is. Egy évre rá, amikor már Jim Morrison nélkül turnéztak, nem tudtak elég jegyet eladni a koncertekre, ezért a Hawkwindot hívták meg előzenekarnak. 1972-ben volt egy slágerlistás számunk, a Silver Machine (ez volt az első dal, amit Lemmy énekelt a Hawkwindban – S. T.), és meg is töltöttük az összes klubot a Doorsnak. Akkor találkoztam Robbyval is. Nagyszerű gitáros, és sok dzsesszt játszik. Jó lenne egyszer fellépni vele. Elmesélném neki, hogy a Strange Days volt az első pszichedelikus album, amit megvettem.
