Opera

A jelen fogságában

Puccini: Bohémélet 2.0

Zene

„A Bohémélet majdnem az egész világon a rendezők elhanyagolt és mellőzött mostohagyermeke. A második felvonásban ugyan mindenütt csinálnak egy kis szegényes zűrzavart, de a többi csak úgy magától adódik.”

A Színházi Élet recenzense írta le e sorokat 1937-ben, hogy azután annál lelkesebb szavakkal méltassa az operaház új Bohémélet-bemutatójának rendezőjét, Nádasdy Kálmánt. Azóta eltelt majdnem nyolcvan év, s miközben Nádasdy és Oláh Gusztáv eredetileg érzékien szép, a költői realizmus szellemében kidolgozott közös produkciója belekövesedett a repertoárba, a nagyvilágban is csak nekiveselkedtek végre a rendezők a Bohéméletnek. Franco Zeffirelli előbb a Scalában, majd szerte a világon maga is elkészítette a lélektanilag és a színpadi játék terén egyaránt aprólékosan kimunkált, s közben ráadásul szemet gyönyörködtető Bohémélet mintapéldányait, hogy aztán legyen mit visszabontaniuk az új rendezői generációknak, akik persze hol merészen okos, hol szimplán bornírt variánsokkal álltak elő a legutóbbi két-három évtizedben. A mai sürgés és a hajdani rendezői tunyaság mögött valójában ugyanaz a fölismerés munkál: a Bohémélet tényleg magától adódik. Épp csak az operát örökkön diadalra vivő szemérmetlen érzelmességhez fűződő nyilvános viszonyunk változott meg az évek és évtizedek során. Nem kétséges, Mimi könnyes-bús halála ránk is ugyanúgy hat, csupán mi már restelljük ezt, s elvárjuk, hogy valami karcosabb külsőség vagy naprakész látszat kitakarja az elérzékenyülésünket.

Damiano Michieletto Salzburgból ismerős rendezése is ezen a nyomvonalon halad: hol rokonszenves, hol kínosan jópofáskodó irályával, s persze a cselekmény kötelező áthelyezésével a jelen világába. A mélyen közhelyes elgondolást két eredeti látványötlet enyhíti – és részben menti: az első és a negyedik felvonást uraló hatalmas ablakkeret, valamint a középső felvonások Párizs-térképe. Paolo Fantin díszletei igazán hatásosak, s éppúgy csak nagyjából felelnek meg a nevezetes salzburgi produkcióban látottaknak, akár a rendezés. Az ablakkeret érdesebb felületű, a játékárus Parpignol nem szeli át szuperhősként a színpad légterét, s a harmadik felvonásban nem látunk üzemelő büféskocsit – de ez valójában nem sokat számít. A lényegnek ugyanis a párizsi bohémek maisága tekinthető, s ez a fő mozzanat hiánytalanul megvalósul Pesten is. Sok ez irányú jelmeztervezői melléfogás emlékét őrizve végre rábólinthatunk a Carla Teti által öltöztetett figurákra: ilyenek tényleg léteznek a kortárs valóságban, még ha éppenséggel nem is nagyon költöznének közös bohémtanyára a különböző szubkultúrák szignáljait magukon viselő egyedek.

A jelenkori és egyszersmind valóban fiatal csapat öröm a szemnek, a színpadi létezésük is hitelesen mai, ám tagadhatatlanul van némi veszteségérzetünk amiatt, hogy a hangok is a mát képviselik. Sáfár Orsolya például hiába szívdöglesztő csaj, ha szopránja nem tölti ki igazán Mimi szólamát, s ha a hangja sokszor a zenekar mögött reked. A Kovács János által jól serkentett zenekar és az énekesek hallhatóságának kétharmad-egyharmados aránya egyebekben is jellemzi az előadást, s korántsem csupán Sáfár esetében tűnik zavarónak. Az itt tán bloggerként működő Rodolfo, azaz Boncsér Gergely is megküzd a füleinkért, s ha igazi veretes formátumot nem is hallat, azért egészséges tenorja összességében kellemes benyomást ébreszt. Haja Zsolt (Marcello) és Szakács Ildikó (Musetta) párosából is a férfi nyújt kiegyensúlyozottabb teljesítményt: szólamát érzékenyen formálja, görcsmentesen dől belőle a hang, épp csak a hangszín kivilágosodása idézi olykor Haja pár évvel ezelőtti tenorkitérőjét. (A negyedik felvonás slágerszámában, Rodolfo és Marcello kettősében például előfordult, hogy két tenorhangot véltünk hallani.)

A bohémek második vonalában sürgő Nagy Zoltánt (Schaunard) talán még sose találtuk ilyen oldott és a szerepét-szólamát uraló énekes színésznek. Egyedien kimunkált fazonját autentikusan mutatja fel, lazasága szerepformáló tényezőnek mutatkozik, s a hang is a helyén van: meglehet, jelenleg Schaunard léptéke az optimális a fiatal bariton számára. Kiss András (Colline) éppily helyénvaló résztvevője a játéknak, ám neki némiképp sportszerűtlen összehasonlításokkal kell(ene) megküzdenie, hiszen a Kabátária éppúgy régi nagyok hangján él a közönség emlékezetében, akárcsak Rodolfo áriájának magas C-je. Kiss a bemutató estéjén korrekten hozta a Kabátáriát, melyet a hagyomány már rég a három és fél felvonáson át háttérbe szorított basszista megdicsőülésének pillanatául jelölt ki. S ha már ennyit dicsértük a figurák hiteles küllemét, hát morogjunk egy sort afelett, hogy akárcsak a régi operaházi Bohéméletben, úgy itt is Geiger Lajosra osztatott Alcindor szerepe: a társulat tán legdaliásabb baritonjára Musette kiskutyusának, szerelmes trotlijának a szerepe.

Ha igaz, a Bohémélet 2.0 nem szorítja ki a muzeális változatot: az utóbbi karácsony táján fut majd a jövőben is, míg a friss verziót középiskolások fogják megtekinteni az Operakaland színházlátogatásainak keretében. Mimi halálán alighanem ők is meghatódnak majd, bár hogy mibe is pusztul bele a jó lábú csaj, azt legfeljebb találgatni fogják. Talán nem voltak elég népszerűek a fotói az Instagramon.

Erkel Színház, február 19.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.