A Színházi Élet recenzense írta le e sorokat 1937-ben, hogy azután annál lelkesebb szavakkal méltassa az operaház új Bohémélet-bemutatójának rendezőjét, Nádasdy Kálmánt. Azóta eltelt majdnem nyolcvan év, s miközben Nádasdy és Oláh Gusztáv eredetileg érzékien szép, a költői realizmus szellemében kidolgozott közös produkciója belekövesedett a repertoárba, a nagyvilágban is csak nekiveselkedtek végre a rendezők a Bohéméletnek. Franco Zeffirelli előbb a Scalában, majd szerte a világon maga is elkészítette a lélektanilag és a színpadi játék terén egyaránt aprólékosan kimunkált, s közben ráadásul szemet gyönyörködtető Bohémélet mintapéldányait, hogy aztán legyen mit visszabontaniuk az új rendezői generációknak, akik persze hol merészen okos, hol szimplán bornírt variánsokkal álltak elő a legutóbbi két-három évtizedben. A mai sürgés és a hajdani rendezői tunyaság mögött valójában ugyanaz a fölismerés munkál: a Bohémélet tényleg magától adódik. Épp csak az operát örökkön diadalra vivő szemérmetlen érzelmességhez fűződő nyilvános viszonyunk változott meg az évek és évtizedek során. Nem kétséges, Mimi könnyes-bús halála ránk is ugyanúgy hat, csupán mi már restelljük ezt, s elvárjuk, hogy valami karcosabb külsőség vagy naprakész látszat kitakarja az elérzékenyülésünket.
Damiano Michieletto Salzburgból ismerős rendezése is ezen a nyomvonalon halad: hol rokonszenves, hol kínosan jópofáskodó irályával, s persze a cselekmény kötelező áthelyezésével a jelen világába. A mélyen közhelyes elgondolást két eredeti látványötlet enyhíti – és részben menti: az első és a negyedik felvonást uraló hatalmas ablakkeret, valamint a középső felvonások Párizs-térképe. Paolo Fantin díszletei igazán hatásosak, s éppúgy csak nagyjából felelnek meg a nevezetes salzburgi produkcióban látottaknak, akár a rendezés. Az ablakkeret érdesebb felületű, a játékárus Parpignol nem szeli át szuperhősként a színpad légterét, s a harmadik felvonásban nem látunk üzemelő büféskocsit – de ez valójában nem sokat számít. A lényegnek ugyanis a párizsi bohémek maisága tekinthető, s ez a fő mozzanat hiánytalanul megvalósul Pesten is. Sok ez irányú jelmeztervezői melléfogás emlékét őrizve végre rábólinthatunk a Carla Teti által öltöztetett figurákra: ilyenek tényleg léteznek a kortárs valóságban, még ha éppenséggel nem is nagyon költöznének közös bohémtanyára a különböző szubkultúrák szignáljait magukon viselő egyedek.
A jelenkori és egyszersmind valóban fiatal csapat öröm a szemnek, a színpadi létezésük is hitelesen mai, ám tagadhatatlanul van némi veszteségérzetünk amiatt, hogy a hangok is a mát képviselik. Sáfár Orsolya például hiába szívdöglesztő csaj, ha szopránja nem tölti ki igazán Mimi szólamát, s ha a hangja sokszor a zenekar mögött reked. A Kovács János által jól serkentett zenekar és az énekesek hallhatóságának kétharmad-egyharmados aránya egyebekben is jellemzi az előadást, s korántsem csupán Sáfár esetében tűnik zavarónak. Az itt tán bloggerként működő Rodolfo, azaz Boncsér Gergely is megküzd a füleinkért, s ha igazi veretes formátumot nem is hallat, azért egészséges tenorja összességében kellemes benyomást ébreszt. Haja Zsolt (Marcello) és Szakács Ildikó (Musetta) párosából is a férfi nyújt kiegyensúlyozottabb teljesítményt: szólamát érzékenyen formálja, görcsmentesen dől belőle a hang, épp csak a hangszín kivilágosodása idézi olykor Haja pár évvel ezelőtti tenorkitérőjét. (A negyedik felvonás slágerszámában, Rodolfo és Marcello kettősében például előfordult, hogy két tenorhangot véltünk hallani.)
A bohémek második vonalában sürgő Nagy Zoltánt (Schaunard) talán még sose találtuk ilyen oldott és a szerepét-szólamát uraló énekes színésznek. Egyedien kimunkált fazonját autentikusan mutatja fel, lazasága szerepformáló tényezőnek mutatkozik, s a hang is a helyén van: meglehet, jelenleg Schaunard léptéke az optimális a fiatal bariton számára. Kiss András (Colline) éppily helyénvaló résztvevője a játéknak, ám neki némiképp sportszerűtlen összehasonlításokkal kell(ene) megküzdenie, hiszen a Kabátária éppúgy régi nagyok hangján él a közönség emlékezetében, akárcsak Rodolfo áriájának magas C-je. Kiss a bemutató estéjén korrekten hozta a Kabátáriát, melyet a hagyomány már rég a három és fél felvonáson át háttérbe szorított basszista megdicsőülésének pillanatául jelölt ki. S ha már ennyit dicsértük a figurák hiteles küllemét, hát morogjunk egy sort afelett, hogy akárcsak a régi operaházi Bohéméletben, úgy itt is Geiger Lajosra osztatott Alcindor szerepe: a társulat tán legdaliásabb baritonjára Musette kiskutyusának, szerelmes trotlijának a szerepe.
Ha igaz, a Bohémélet 2.0 nem szorítja ki a muzeális változatot: az utóbbi karácsony táján fut majd a jövőben is, míg a friss verziót középiskolások fogják megtekinteni az Operakaland színházlátogatásainak keretében. Mimi halálán alighanem ők is meghatódnak majd, bár hogy mibe is pusztul bele a jó lábú csaj, azt legfeljebb találgatni fogják. Talán nem voltak elég népszerűek a fotói az Instagramon.
Erkel Színház, február 19.
