Zene

A két ifjú francia (Gaspard Augé és Xavier de Rosnay) még 2003-ban kezdte tartalmas közös pályafutását, amikor elkészítették Simian (manapság Simian Mobile Disco) Never Be Alone-jának saját, utóbb többször is kiadott és újraremixelt verzióját - a "We Are Your Friend" sorral kezdődő elektródalocskát még az is ismeri, aki amúgy nem is akarja.

Ugyan a legutolsó, tavaly megjelent Sonic Youth-lemez, a Rather Ripped jobbára zajmentes alternatív rockjának ismeretében nem annyira meghökkentő, mégis van abban valami csiklandósan bizarr, hogy Thurston Moore, a legendás New York-i zenekar vezére élete második szólólemezét csupa akusztikus gitár által navigált, kerekded és lecsiszolt dallal vattázta ki.

Furcsa, egyedi és érdekes történet a Downé. Úgy kezdődött, ahogy a legnagyobbak történetei szoktak: néhány eszeveszett jó zenész úgy érezte, van még bennük elég energia (vagy ami az ilyen mocskos, csak az amerikai Délre jellemző rockzenéhez kell), hogy afféle kikapcsolódásképpen a kultgyanús anyazenekaraikon kívül is létrehozzanak valami nagyon bitang zenét - és Down néven két igen sikeres demó után 1995-ben kiadták első lemezüket, a Nolát.

Bozsik Yvette a radikális eklektika császárnője, a kollektív emlékezet nagy bogárgyűjteményese, összerak mindent egy darabba, ami ismerős, ami személyes és közös kulturális-antropológiai alap; színek, mozgások, jelenetek, gyermekkori szorongások, zenék, de mindezt olyan pontosan illesztve, a médiatudásunkra, illetve a mélyműveltségi referenciáinkra alapozva, hogy kétségeket nem hagy maga után.

Nem ismeretlen jelenség, sőt a mai, anything goes típusú művészeti életben általánosnak mondható, hogy az összetéveszthetetlen képtípus (azaz az egyéni trade mark) megtalálása után a művészek mintegy úgy maradnak, s ezt a kiválasztott keretet töltik fel különféle tartalmakkal. Ez nem feltétlenül baj, bár tény, hogy a kilencvenes évek elején elharapódzott figurális, fotóalapú festészetet nem követte az ezredforduló táján más divathullám, így nem is kellett kifelé igazodni.

Nem újdonság, hogy Ivan Klima szerelmes író, évtizedek óta kitartó megfigyelője e túlbeszélt vagy túlhallgatott, de mindenképpen rossz píárú lelkiállapotnak.

Bár a Night and Day nem bizonyult "vad hattyúnak a derék szürke libák seregében", mint Woolf első regénye a korabeli angol szépirodalomban, ez az 1919-ben megjelent, konzervatívabb második alkotás is többnyire kedvező fogadtatásban részesült.

Nyolc kis kritika

Krakkótól Afrikába vezető út igazán kellemes, de hogy megtoldjuk Brazíliával, azt nem forszíroznám.

A jó nevű kultfilmrendező eddig durván kétfajta művet készített: egyrészt filmtörténeti utalásokban gazdag, emlékezetes, néha zseniális momentumokban bővelkedő stílusgyakorlatokat (Alkonyattól pirkadatig; Desperado; Sin City), másrészt családi mozinak álcázott (alkalmanként azért szórakoztató) baromságokat (Kémkölykök, Cápasrác és Lávalány kalandjai).

A Bárka Színházban bemutatott Viharban sok minden - majdnem minden - megvan, ami ahhoz kell, hogy ne csak megértsük, hanem át is érezzük a mű nagyszerűségét, emelkedett tragikumát, máig ható aktualitását. Balázs Zoltán Osztrovszkij drámájába belesodorja Janácek Kátya Kabanova című operáját is; Gombár Judit ez utóbbihoz tervezett díszletet, mely leginkább egy, a semmibe vezető autópálya-felhajtóra emlékeztet. Alatta nyílások adnak módot gyors mozgásokra - a mögötte levő sejtelmes és végtelen tájat érzékeltető háttérfüggöny és a színváltós-hatásos világítás pedig mintegy az előadásban hullámzó szenvedélyeket erősíti vagy ellenpontozza.

Kicsiny 1999 óta készített installációi sajátos, a nemzetközi művészeti életben is jegyzett művek - nem véletlen, hogy 2005-ben ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén.

Hét kis kritika

NOFX Magyarországon: ezt is megértük.