Bozsik Yvette a radikális eklektika császárnője, a kollektív emlékezet nagy bogárgyűjteményese, összerak mindent egy darabba, ami ismerős, ami személyes és közös kulturális-antropológiai alap; színek, mozgások, jelenetek, gyermekkori szorongások, zenék, de mindezt olyan pontosan illesztve, a médiatudásunkra, illetve a mélyműveltségi referenciáinkra alapozva, hogy kétségeket nem hagy maga után. A modern táncművészet és színházművészet egyik lehetséges és érvényes utcája ez. Nevezhetjük campnek, modernnek, posztmodernnek, de leginkább mozdulatokkal, tánccal, gesztusokkal kifejező prózai előadás, valami egészen újszerű műfaj. A Kabaré és a János vitéz című darabok után a Playground is alkalmas volna arra, hogy a budapesti Broadwayn egy saját színház alapuljon rá. Már csak azért is, mert maximum énekszöveg hangzik el benne, a táncosok színészkednek, a színészek táncolnak, tehát eltévedt turisták számára is tökéletesen érthető volna a magyarba ültetett elmegyógyintézeti rapszódia. Máskülönben meg egy 1979-ben Edinburgh-ban bemutatott Kenneth MacMillan-darab és Nizsinszkij 1913-ban készült, Gyagilev társulata által Párizsban bemutatott Játékok című balettje adta az ötletet. Bozsik nem először nyúl vissza úgynevezett klasszikus darabokhoz (Egy faun délutánja, Commedia dell'arte, Mandarin), ebből is kiviláglik, hogy alapos kutató, de kalandra és gondolkodásra kész, és mindig csak egy-egy neki megfelelő részt ragad ki az eredetiből, ami inspirálja: a többi saját építkezés.
Nizsinszkijtől a gyermekjáték ötletét, MacMillantől pedig az elmegyógyintézeti hangulatot kölcsönözte, és egy világhírű dzsesszzenész, John Lurie zenéjét használta fel, akivel hajdanán készített már közös előadást is. Egyre szövevényesebb a Bozsik-univerzum, az egészen különös világokban utazó elektronikus zenész, Yonderboi muzsikája, Kodály és James Brown is belefér barátságosan.
A játék, azaz a főszereplő (Elek Ferenc) története egy grundon indul, ahonnan a szorongós, túlsúlyos gyereket kiközösítik a többiek, aki ezért cserébe álmaiban hős lesz, az uszodában a gondtalanul fürdőző átlagos és szép embereket cápának öltözve ijesztgeti. A nem szeretett gyermek szocializációja, alapvető szorongásunk, a kitaszítottság az előadás fő motívuma. Még a tapsrendnél is kihagyják a kézfogásból. Hátborzongató. Az alapmagányt domborítják ki a darab első felében a játszótéri játszmák és a második, komorabb részben az idegosztályon zajló jelenetek. Nagy Ervin és Rezes Judit szoros együttműködése szülőpárként és elmeorvoscsoportként is nagyon profi. Konkrét szörnyetegek, önzőek, gusztustalan gesztusaik megmosolyogtatók és félelmetesek. Elek Ferenc nem a néző kedvence, mert irritáló, közben annyira erős színész, hogy a jelenetet mindig megnyeri. Most egy egész darabot visz a hátán, "súlyfüggetlenül" balettozik, ha kell, melózik, mint a barom, vagy csak néz bele egy szódásüveg szemüveggel a semmibe, hogy elfacsarodik a néző szíve, ám utálja benne önmaga rejtett defektjeit. A két Tamás, Keresztes és Vati az elmegyógyintézet jutalomjátékosai. Makacs és markáns mozdulataik megfékezik a forgószínpadot is. Keresik egymást, érzéseket közvetítenek, inprovizálnak, erre a módszerre alapul az egész őrület. Az első rész graffitis játszóterén, a háttérben homorú rámpa, oda kapaszkodnak időnként a szereplők, ez éppen egy Frenák Pál-referencia, a második részben kórház lámpákkal, aranyparókás angyalkarral a háttér, időnként áttetsző tükörbe vált. Cocteau Veszedelmes Édenje, de Ivo Dimcsev néhány rendezése is eszembe jut, igaz, ez teljesen személyes visszacsatolás, de itt még ez is megengedett. Az évad jól kezdődött a Katonában, egy színházban, szavak nélkül, ez is mekkora poén.
Katona József Színház, szeptember 23.
