Edyta Geppert & Kroke: Spiewam zycie Kezdjük hátulról. A Krokéval már jó ismeretségben vagyunk, többször megfordultak nálunk, egyik-másik lemezükről e rovatban is megemlékeztünk. Ebben az évben sokat mesélhetnének, éppen tizenöt esztendeje, hogy a krakkói zeneakadémián összeálltak, és amit hegedűvel-bőgővel-harmonikával ki lehetett hozni a klezmer, a dzsessz és a kortárs kamarazene összeboronálásából, azt kihozták, nem véletlen, hogy az oda költöző Nigel Kennedy is közös korongot készített velük. Mindeközben kiegészültek egy ütőssel, és a tradicionális darabokat kiszorították a sajátok, de ez sem vált kárukra, éppen ellenkezőleg.
És most megint léptek: nyolcadik lemezüket egy énekesnővel vették fel. Edyta Geppertet nem hallottam korábban, a hírek szerint Lengyelországot már meghódította, mindössze a globális áttörésre kellett várnia idáig. Talán ezzel magyarázható, hogy mintha mindent meg akarna mutatni magából: otthon van ő népzenében, sanzonban, dzsesszben és tánczenében, frissben, nosztalgikusban, gyöngédben és harciasban doszt. Olvasni is sok lehet ezt így - egy kicsit hallgatni is sok volt, pedig könnyen megeshetett volna, hogy megint egy olyan feledhetetlen találkozás tanúi legyünk, mint amilyen a Klezmaticsé és Chava Albersteiné volt 1996-ban. De nem. Ami elmondható: Edyta szolgálatkész és fajsúlyos társaságba került, és amikor nem akar túlzottan "meggyőzni", akkor kimondottan meggyőző tud lenni - figyeljenek csak a Spiewam zycie, a Zrób cos z soba, a Gdy jedna lza vagy a Kamien i mgla című számokra. És gondoljanak bele: kevésbé eklektikus körülmények között micsoda erejük lett volna! (Oriente Musik, 2007) ****
Bartók Béla: Magyar népdalok énekhangra és zongorára Az utóbbi években főleg a Muzsikás együtteshez kötődött Bartók Béla népzenei feldolgozásainak az akadémikus gyakorlattól elrugaszkodó előadásmódja. A komolyzene és a népzene nyelvének és művészeinek közelítésével olyan interpretációk születtek így, melyekben rekonstruálódhatott a népzenegyűjtő Bartókot ért elementáris hatás. Legutóbb az Allegro barbarót hallottam tőlük, ütőgardonokkal társítva Jandó Jenő zongoráját, a revelációnak egészen elképesztő szintjén.
Ugyanez a gondolkodásmód érhető tetten a Magyar népdalok énekhangra és zongorára című lemezen is. A ragyogó Herczku Ágnes énekével, Djerdj Tímea és Kincses Margit kíséretével - Kelemen László koncepciója alapján - rögzített dalcsokor azzal a hagyománnyal szakít, amely e műveket eddig "túlképzett" opera-énekesnőkre szabta, megfosztva a népdalokat természetességüktől és hitelességüktől. Félreértés ne essék, nem az operaénekeseket akarnám bántani ezzel, mindössze jeleznem kell: új időknek új szeleit érzem e régi dalok körül, olyan szeleket, amelyek nem távolítanak el Bartóktól, ám közelebb röpítenek a népzenéhez. Alighanem új fejezet íródik a világzenében. (Hagyományok Háza, 2007) *****
Habib KoitÉ & Bamada: Afriki 1998-ban, amikor a Ma Ya című albuma kijött, az addig alig-alig ismert Habib Koitéból egy csapásra király lett. Le is borult előtte a világ, elvégre ritkán látott ilyet: a gitáros-énekes Koité úgy tudott megszólalni, hogy abban a különféle mali zenék esszenciája és a nyugati tánczene hatása együtt hengerelt, hovatovább utat mutatott a szintetizátormentes jövendő felé. Annyi melegséggel és eleganciával, hogy eszünkbe sem juthatott számon kérni a mali tradíciók amúgy elkerült mélységeit. Így teltek az évek, közben Koité kétszer is megjárta hazánkat, 2001-ben már a harmadik lemezénél tartott, aztán hat évig nem foglalkoztatta a stúdiót.
Ha jól emlékszem, ennyi várakozás után lehet jókat csalódni, de most nincs veszély. Bamada nevű zenekara élén Koité úgy őrizte meg stílusa jellemző jegyeit, hogy közben feltűnő lépéseket is tett. Az a legkevesebb, hogy egyik-másik számban a fúvósguru Pee Wee Ellis is észrevétette magát. Amire érdemesebb figyelni, az inkább a n'goni, a balafon és az egyhúros hegedű - egyszóval: az ősi hangszerek - térnyerése, illetve a vokalisták megjelenése, s hogy rögtön képben legyünk, minderre elképesztő példa már az első szám. Van még több is - lásd N'Teri, Nta Dima -, de az sem baj, ha leragadunk a Namaniánál, mert olyat csak nagyon ritkán, a legsúlyosabb mestereknél hallani. S innentől már mélységügyben sem lehet szavunk. (Cumbancha/IndieGo, 2007) *****
Teresa Salgueiro & Septeto de Joao Cristal: Voce e Eu Az éterikus hangú, angyali Teresát a Madredeus énekesnőjeként szeretjük jó húsz esztendeje, de nem vesszük tőle zokon, hogy az elmúlt két évben a kortárs fadón túl is meglebbentette szárnyait. Az pedig, hogy most éppen a bossa novához adódott kedve, akár megkülönböztetett figyelmet is érdemelhetne, hiszen ezzel a brazil muzsikával már a Madredeus előtt is próbálkozott. Ám bármiképp is: nem az igazi ez a dobás.
Pedig nem sokat kockáztattak: túlnyomórészt a bossa nova-legenda António Carlos Jobim számait vették elő. De a zongorista Joao Cristal sajnos egy olyan dzsesszzenekart vezet, amely igen virtuóz, szívesen mutogatja magát, jól működhet egy szállodában, ám nem nagyon vesződik a nagy érzésekkel. Márpedig innentől baj van: úgy telnek a percek, hogy ritkás és halovány az érintettség, és nem derül ki, mit keres egy istennő egy ilyen gyalogosbuliban. (EMI, 2007) *** és fél
