Az este meglepetése a magyar származású énekessel felálló, szintén kaliforniai Ignite, akik nem szerepeltek a hivatalos programban, a NOFX-ék előtt mégis kaptak egy gyengén szóló, de intenzív, huszonöt percnyi játékidőt. Hozzám nem jutott el az infó persze; hirtelen azt is hittem, hogy valamelyik magyar zenekar viccelődik egy nyitónótaként előkapott Ignite-feldolgozással (Veteran), és csak utána esett le, hogy Téglás Zolit látom jönni-menni a színpadon, aki sok másik, Amerikába szakadt magyarhoz hasonlóan néha elveti a sulykot, amikor politizálásra kerül a sor, énekesnek viszont tökéletes, ahogy a zenekarában sincs hiba: a NOFX-nél jóval szigorúbb zenei alapokra ragadós énektémákat és néha majdnem popba hajló refréneket helyező Ignite ebben a műfajban élőben is a legjobbak közé tartozik.
A Dinosaurs Will Die nótával kezdő NOFX-nél aztán bejött a koncertvideókról már jól ismert papírforma - ezek a kaliforniai punkveteránok még egy borzasztó hosszú turné vége felé járva sem tudnak hibázni. A színpadon sürgő-forgó négyest elnézve elég nehéz elhinni, hogy idén huszonnégy éves a zenekar, és a tagjai is jócskán a negyedik iksz körül/fölött járnak, még akkor sem, ha Michael "Fat Mike" Burkett pontosan olyan micisapkában lépett a színpadra, amilyet nagyfaterom szokott télen-nyáron a fejébe nyomni, ha öreg Csepeljére fölkepesztve elkerekezik egy fröccsre a közeli kocsmába. Emlékszem, az én álmos-poros alföldi kisvárosomban jórészt azért a tipikus kaliforniai lazaságért is szerettük a NOFX-et, amihez hasonlót csak egy olyan zenekar képes két-három perces punkdalokba foglalva lemezbe préselni, amelyben a zenészek az egész életüket olyan helyen töltik, ahol már farkasordító hidegnek számít, ha az ember kénytelen felvenni egy hosszúnadrágot. A Kaliforniában génekbe ivódott sunshine-hangulat persze kevés ahhoz, hogy a világ legjobb punkzenekaraként beszéljünk a gárdáról, a NOFX viszont képes olyan slágereket írni, mint mondjuk a koncertek kihagyhatatlan darabjaként funkcionáló Bob, ami a világ egyik legtökéletesebben és legviccesebben összerakott négyakkordos dala a végére pakolt nyúlfarknyi reggae-témázgatással és Aaron "El Hefe" Abeyta gitáros/énekes/trombitás tökéletes gospelimitációjával. Utóbbi élőben is lemezminőségben szól, ahogy az összes többi nóta is persze; ha számonként nem állnának meg, hogy konferálás címén hoszszasan savazzák egymást és a közönséget (punkkoncertre normális ember nem megy jegyzetfüzettel és diktafonnal a zsebében, de itt komolyan sajnáltam, hogy a színpadon elhangzó poénok nagy részét azonnal kisöpörte a fejemből egy újabb zakatolós punk `n' roll klasszikus), meg ha nem érezném a PeCsát megtöltő punkhadsereg józanítóan aromás izzadságszagát, szinte olyan érzésem lenne, mintha az I Heard They Suck Live 2007-es verziója szólna, feldúsítva néhány azóta született slágerrel, mint például a Franco Unamerican vagy a tavalyi Wolves In Wolves Clothingról a koncertprogramba átmentett Leaving Jesusland. A pufók alkatú El Hefét élőben nemcsak látni, hallani is a legsúlyosabb élmény; míg az Amerika egyik legsikeresebb független lemezkiadója, a Fat Wreck Chords alapító-tulajdonosaként is ismert Fat Mike hangján már érződik a rengeteg turnénak köszönhető enyhe kopottság, addig ez a jóságos mexikói tortillaszakácsra emlékeztető (komolyan, csak a fehér fityula hiányzott a fejéről) latino zenebohóc minden erőfeszítés nélkül vált a punkban szokásos, óbégató vokáltémákból gospelbe meg reggae-be, gyakran trombitajátékával is kísérve a nyaktörő sebességű reszelésekkel olykor üdítően megszakított lötyögős, jamaicai ihletésű témákat. A ska/reggae hatás egyébként is markánsan jelen van a NOFX zenéjében: a ráadásban El Hefe mintegy magánszámként gyorsan el is pengeti-énekli a Bob Marley-féle No Woman, No Cry első felét, amíg a többiek húzóra megisznak egy doboz sört hátul, és visszatérnek még néhány nótát eldarálni.
Egy ilyen koncerten az ember nem nézegeti folyamatosan az óráját, de még pofázás nélkül is súrolhatták a száz perc körüli nettó játékidőt, azt pedig, hogy számukra sem egy sokadik hakni volt a magyarországi koncert, nemcsak Fat Mike könnyed csuklómozdulattal közönségbe hajított basszusgitárja jelezte (gyorsan becsődölne a Fat Wreck Chords, ha a főnök minden átlagos bulin így szabadulna meg egy kétezer dolcsis hangszertől), hanem a teljesen szétcsúszott másodgitáros, Eric Melvin koncert végi mutatványa is, aki az utolsó szám végén általa előadott tangóharmonika-betét és a többiek levonulása után még jó tíz percig nyekergette üdvözült arccal a hangszert szálegyedül a színpadon, ahonnan aztán két road is alig tudta lekönyörögni végül.
Petőfi Csarnok, szeptember 12.
