Hagyományosan - Thurston Moore: Trees Outside The Academy (lemez)

  • - greff -
  • 2007. október 4.

Zene

Ugyan a legutolsó, tavaly megjelent Sonic Youth-lemez, a Rather Ripped jobbára zajmentes alternatív rockjának ismeretében nem annyira meghökkentő, mégis van abban valami csiklandósan bizarr, hogy Thurston Moore, a legendás New York-i zenekar vezére élete második szólólemezét csupa akusztikus gitár által navigált, kerekded és lecsiszolt dallal vattázta ki.

Ugyan a legutolsó, tavaly megjelent Sonic Youth-lemez, a Rather Ripped jobbára zajmentes alternatív rockjának ismeretében nem annyira meghökkentő, mégis van abban valami csiklandósan bizarr, hogy Thurston Moore, a legendás New York-i zenekar vezére élete második szólólemezét csupa akusztikus gitár által navigált, kerekded és lecsiszolt dallal vattázta ki. Hiszen mégiscsak arról a férfiról van szó, akinél jelentősebb és radikálisabb gitárkísérletezőt nem nagyon hallottunk az elmúlt húsz évben; aki az eszement hangolású Jazzmastereivel lemezek tucatjain épített disszonáns húrhangokból meg csavarhúzóval és gitárnyakon végighorzsolt nyersfadarab segítségével előállított absztrakt zörejekből bizarr építményeket; és aki még így ötven felé is rávehető arra, hogy egy hétvégén átrepüljön valami esőfelhős norvég kisváros zajfesztiváljára, hogy ott feszítse hegedűhúrrá a nézők idegeit.

Ugyanakkor az már idejekorán (1986-ban, az Evol megjelenésekor) világossá vált, hogy Thurston nem csupán egy gitározó Stockhausen, hanem legalább ugyanannyira folytatója-kiteljesítője a Velvet Underground szépségesen törékeny rockzenéjének is. Meg különben is: a Spin magazinnak augusztusban adott interjújában Thurston elmeséli, hogy már az utolsó két-három SY-lemezt is akusztikusban írta, úgyhogy ezúttal csak annyi változott, hogy dobozgitárjait hagyományosan hangolta föl, a szerzeményeit pedig nem hangszerelte át, hanem meghagyta a maguk pőre formájában. Lehet erre persze azt mondani, hogy idővel szinte minden avantgárd művésznek elkopnak a tüskéi, de Moore másképp látja a dolgot: "Nem arról van szó, hogy kikészült volna a fülem, hanem talán inkább arról, hogy ez éppen olyan extrém, mint a roppant hangos játék." Hovatovább: "Az igazán csendes zene megalkotásának eszméje egészen radikális dologgá vált." De ha nem értenénk egyet ezzel az állítással, akkor sincsen baj. A Trees Outside The Academy ettől még nem kevésbé magával ragadó.

A lemez tizenkét tétele között akad néhány olyan, meglehetősen rockosra hangszerelt darab (Wonderful Witches, Off Work), amelyek simán fönn lehettek volna az utóbbi néhány Sonic-lemezen (pláne, hogy ugyanaz a Steve Shelley dobolja ezeket is), és bár alapjában véve jófajta dalokról van szó, különös módon éppen ezek a legkevésbé izgalmasak. A szólóművész Moore akkor a leghatásosabb, amikor mer kimondottan popos (halld a napsugaras Fri/Endet vagy a lemeznyitó, édesbús Frozen Gtrt, ahol a csilingelő gitárhangokat pompásan egészíti ki az egész lemezen fantasztikusan teljesítő Samara Lubelski lágyan simuló hegedűjátéka), vagy éppen a végsőkig csupasz lenni: a lemez egyértelmű csúcspontja az Honest James, amelyben percekig csak a gitár szól, végül a dal Moore és a Charalambides duóból ismerhető Christina Carter szívszorító duettjévé formálódik. Ezekben a számokban Moore ugyanazt műveli az akusztikus rockzenével, amit kedvenc költője, a néhai Ted Barrigan tett valaha a szavakkal: egészen hétköznapi elemekből teremt valódi költészetet.

Ecstatic Peace, 2007

Neked ajánljuk