Zene

Ha tudom, hogy az én évadomat Egressy Zoltán cirkuszdarabjával (Kék, kék, kék) nyitom a Bárkán,

Már-már azt hinni, hogy az Államok csak túlfejlett tinédzsereket termel. Felettébb mozgalmas és emlékezetes tavalyi nyarak egész során át láthattuk, hogy arrafelé nincs tizenéves kilencven alatti mellbőséggel. Hogy a blúzokat nem gombolhatta ki, akadt rendező, aki a kelleténél mélyebb dekoltázst vágatott rájuk, mikor egy komisz viharkabátost engedett a lányokra méretes teknőcbelezővel. (Nem az a fontos, az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal...) Aki nem pont erre gondol, mikor azt kérdi, mi van a ruha alatt, és beéri kevésbé materiális magyarázattal, az jobban teszi, ha például francia nyelvterületen kutakodik. A Rózsatövis című filmben a nyelven kívül egyéb szervek is előkerülnek, de csak sorjában. Obadia és Chervier rendezők a jelek szerint nem gondolják, hogy a szex a két legnemesebb összetételével kezdődne. Abban azonban ők sem bíznak, hogy felnőttektől fognak bármit is megtudni, ezért oknyomozásukkal minden dolgok gyökeréig, a kamaszkorig hátrálnak. A főcím az első aktus előtti nyolcvanötödik percben jelenik meg, majd indul a visszaszámlálás. A stopper a szereplők fejében egyre hangosabb. A fiúk sürgetnék az időt, de hát a civilizáció fiatal szülöttei ők, van még egy olyan tévképzetük, hogy a nőt nem lehet csak úgy megragadni. Jöjjön hát az udvarlás, a végcéltól szigorúan nem elszakadva, sőt azt sűrűn emlegetve (ne tűnjön az ember élhetetlennek a csaj előtt). Köreikben a szeretkezés még magányos tevékenység, kiterjesztett maszturbáció.

Azon kaptam magam, hogy bő órával a kezdés előtt kicammogtam a Margit-szigetre, noha megvolt már a jegyem. Az első randevúira készülődik ily kamaszos lázzal egy lázas kamasz, aztán persze majd rájön, de az egy másik történet. Hiszen az a két-három esztendő, amikor én a Syriusért rajongam, simán felért egy beteljesült szerelemmel. Törzshelyén, a Bercsényi klub földre hányt matracain, mindenféle balos-hippis eszme mentén ez a társaság jelentette, amit a világ dolgairól meg magamról tartottam. Lehet mosolyogni, tiszta sor, de ez van. Szóval ott lődörögtem már egy jó órával korábban, de sajnos senkivel sem futottam össze azokról a matracokról, pedig lett volna rá ötletem. Mindössze az tűnt fel, hogy a Syrius nem szállt apáról fiúra, ide most csupa megkorosodott rajongó érkezett, és sokuk elég rossz bőrben. Ami, lehet, egy ilyen szomorkás sorsú zenekar esetében éppen így van rendben.

Akit érint, tudhatja az idei Pepsi Sziget óta, ahol Menyhárt Jenő is fellépett, hogy a Szélhámos úr az ő újvilági művészneve, a Bioneer szót maga kreálta a bio és a pionír keresztezésével, a Brave New World pedig Huxley Szép új világára utal. Hét éve él New Yorkban, elérkezett az idő, hogy amerikai társaival elkészítse első ottani lemezét. Ez művészi szempontból majdnem akkora kockázat, mint új országban új életet kezdeni - nem sejtheted, mi jön ki belőle, de főleg, hogy te hogyan jössz ki belőle. Az élet most nem tartozik ide (beszélt róla a Narancsban: 2000. október 19. - a szerk.), viszont a zene kellemes meglepetés. Elfogult vagyok, mert szerettem, amit az URH-ban és az Európa Kiadóban csinált, ezért is tartottam tőle, hogy érdektelen rockkal áll elő, amit kínos lenne régi önmagával egy mondatban emlegetni. De szerencsére nem ez a helyzet. Annak ellenére, hogy odakint nyilván elvész a tömegben, és nem robbanhat, itthon pedig az idők változása és az angol nyelv miatt nem jelenthet annyit, mint Menyhárt Jenő korábbi dolgai, a String Reality odatehető amazok mellé.

Adolph Johannes Brand fekete bőrű kis lurkóként jön a világra 1934-ben Fokvárosban. Ifjúkorában Dollar Brand néven játszik populáris zenéket, majd a hatvanas években mint politikailag aktív dzsessz-zongorista húz el Európába. A jó sorsa rögtön összehozza Duke Ellingtonnal, aki beajánlja egy lemezcéghez, s ezzel elindul nemzetközi karrierje. Az évtized második fele már az Egyesült Államokban éri, összejön a nagy fekete forradalmárokkal, játszik John Coltrane-nel, részt vesz a polgárjogi harcokban, és mint akkoriban sokan, iszlám hitre tér, fölvéve az Abdullah Ibrahim nevet. Ekkorra alakul ki máig jellemző zenei világa, amelyben a modern dzsesszt ötvözi az afrikai hagyományokkal. Tradicionális témákat dolgoz föl sajátos és gazdag ritmusvilágra ültetve, mindenféle formációkban táncos és dúdolható zenét játszik, tele életörömmel.

Csodálkozol a kokainistán,s nem érted?Gondolkozzál az okain is tán -s megérted!Kosztolányi DezsőIgaz történetekkel tele van a padlás, ilyen címen még sorozat is fut az egyik vendéglátó-ipari tévécsatornán. A film megtörtént eseményeken alapszik. Valami olyas maszlag ez, amit eredetileg talán azért talált ki valaki, hogy komolyabban vegyék a mondandóját, meglehet, bejött neki, de ez ma már a kutyát sem érdekli.

...akinek az emléke, ahogy szinte olyan dél-afrikaiasan kijött a mérföldes távon a kanyarból (a Derby-táv másfél mérföld), a tizennyolcas mezőny láthatóan komoly iramot ment addig is, jött Kirovski, nevetséges bizonyosságként, hogy a KIROV BALLET plakát városszerte és hét éve az ugyanily nevű (rosszalltam! muszáj Kirov Balletnek nevezni, ó, egy ír lovat; ilyen voltam még akkor; ez elebb tolódott, visszább), nevetséges bizonysága, hogy evidenciatörténeteim (írtam: melyekben hinni nem tudok, hinni nem hihetek) igenis vagy vannak, vagy semmi ködbe vesznek. Mint tokjából kicsusszantott párbajtőr (vagy az eszem, ha tokjából, vagy csak egy kés) jött Kirovski, felcsusszant még egyszer egy ló képében oda mellé a tok, de a robbantás ellenállhatatlan volt, csak Kirovski volt a pályán.

Nem tudom, ő maga hogyan van vele, de nekem ez a lemez egyenesen attól a Björktől jön, aki a megvakulás határán lépdel ide-oda börtöncellájában, s hogy meg ne bolonduljon a totális süket csöndtől, minden mozdulatából, a legapróbb neszből és hangfoszlányból is zenét teremt belül, fejben, ahol az égvilágon bármi megtörténhet - akár a moziban. Ez a Björk, ha valakinek netán kimaradt volna, Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjének a főhőse, szerepe szerint Selma, akinek mindene a musical varázsos álomvilága. (A film zenéjét természetesen ő írta: SelmaSongs). Amikor a Vespertine dalai megfogantak, még erősen élhetett benne tavalyi szerepének a hatása. Legalábbis én ennek tulajdonítom azt az egyrészt apró zörejekre, másrészt tündéri tisztaságra épülő világot, ami a filmbéli lény zenében boldogságra lelő lelkével harmonizál, s ugyanakkor azt az árnyalatnyi, de határozott elmozdulást is, amitől a Vespertine más, mint előző albuma, a Homogenic, de csak annyira, amennyire kell. Ez Björk, összetéveszthetetlenül, a legelső hangtól fogva, mégis új; nem ismétli önmagát, hogy tutira menjen, és végképp nem erőlködik, hogy feltétlenül más legyen. Most ilyen, mert ilyennek kellett lennie. És muszáj vele menni, ahogy 1988, a Sugarcubes, majd 1993, a szólóalbumok (Debut; Post; Telegram; Homogenic) óta folyamatosan.

Nem kell restellkedni, ha valaki nem ismeri a nevét, habár rengeteg alkalmat adott már a találkozásra, még ha általában apró betűkkel mutatkozott is mások produkcióiban. Íme, ki mindenki hívta Caroline Lavelle-t csellózni a stúdióba és/vagy színpadra: Siouxsie & the Banshees, Peter Gabriel, Muse, Radiohead, Massive Attack, William Orbit, Divine Comedy, Ryuchi Sakamoto, Laurie Anderson, Philip Glass, Cranberries, Manic Street Preachers, Nigel Kennedy, De Dannan, Loreena McKennitt, Michael Nyman, Hector Zazou, Indigo Girls, Waterboys, Pale Saints, Modern English, Ultra Vivid Scene - nem teljes, de nem is egyhangú sor, ám arra bőven elegendő, hogy különösebb kockázat nélkül érdemes legyen próbát tenni vele, főleg, hogy ez már a második szólóalbuma az 1995-ös Spirit után.

Mindössze kettőszáz kilométer, és máris azt figyelhetjük, miként hullik le a művéres lepel a legutóbbi nagy rock and roll-svindliről. Ki gondolta volna? Marilyn Manson, a modern rock közelmúltbeli "antikrisztusa" mára alig több fröccsöntött bazári ördögnél.

A millenniumi év lezárásának legfontosabb zenei eseménye nem a Zeneakadémián tartott kurzushangverseny volt augusztus 19-én (a megnyitó záróbeszédet Nemeskürty István dandártábornok tartotta), nem is az erre az alkalomra Hidas Frigyes által komponált oratórium-potpourri (mely a premierrel egyidejűleg feltehetően mindörökre kikerül a repertoárból), Kodály, Erkel, Szabó Ferenc legrosszabb megoldásainak förtelmes keveréke (István király intelmei - Bánffy György hamisítatlan abszolutista-népiesch narrációjával), hanem az, hogy a napokban a ritkaságokat is tartalmazó hetedik CD (Philips 464 639-2) közreadásával lezárult a holland lemezcég joggal zenetörténeti jelentőségűnek nevezhető sorozata, melyen Kocsis Zoltán Bartók Béla összes szólózongorára írott művét adja elő. Van másik Magyarország.

Jó pár éve vetítettek az HBO-n egy filmet Bill és Ted oltári kalandjai vagy valami hasonló címmel, és maximum azért emlékezhet rá bárki is, mert a két idétlenkedő főszereplő közül az egyiket Keanu Reevesnek hívták. A fiúk mást sem csináltak, mint szállóigévé teendő megnyilvánulásokat ismételgettek, ám a dolog valamennyire mégis működhetett, mert nemcsak a második rész készült el, de a hasonló elven működő Wayne világából is kettő, a Beavis és Butthead sztorit pedig ismerjük. Bevált ötletről van tehát szó, még ha a szeretnivaló tahók előállítása nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek tűnhet.

Az utóbbi esztendőkben még felületesebb mozizók is hozzászokhattak ahhoz, hogy a nagy dolgok legtöbbször valahol Nagy-Britanniában esnek, közelebbről a felette egzotikus szigetország valamelyik nagyvárosában. London, Manchester, Glasgow, Edinbourgh, kétségtelenül jobbnál jobb helyek, még akkor is, ha a mai mozik többségében rendszerint a lepusztultabb fertályaikat mutogatják. Aki napfényesebb oldalukra kíváncsi, az továbbra is jobban teszi, ha filmszínház helyett utazási irodába megy. A lepusztultság mint mutatvány persze nem kimondottan angol találmány, van annak mindenfelé hagyománya, mindenesetre nagyvárosi szinten most ők királyok, hiszen ha belegondolunk, nincs az a harlemi jelenet, ami ma már nem számítana utánjátszónak.

Nemtudás - a magyar nyelvben ilyen szó nincs. Mintha itt mi mindent tudnánk, csak egyet nem: hogy mi mindent nem. A franciában viszont,