H
De azért nem kellett volna az a hideg szél. Más bajom nem volt, legfeljebb a tévések, ahogy a színpad előtt kocsizva-daruzva összerondították a képet. Amúgy is, a tévések nekem most "annyi", egy héttel korábban leadtak egy Sydneyben forgatott találkozást Orszáczkyval és Tátraival, amelyből leginkább az csapódott le, hogy egy stábnak milyen kellemes lehet ORTT-pénzen kiutaznia, amikor ott nyár van. Aztán fél nyolc lett, hazai és ausztrál muzsikusok lepték el a színpadot, és ha nem is átütően, de kezdetét vette az "előzenekar". Orszáczky Jackie Tátrai Tiborral készített új lemezt, Deserted Downtown (másutt: Piece Of My Heart) a címe, ezt játszották el. Nem éreztem kísértést a megvételére sem közben, sem utána, de ez legyen az én vétkem. Ha nekem is összejön azon az égtájon (nem sikerült, megpróbáltam), egy rám szabott kocsmában bizonyára szívesebben hallgatnám az ilyen funkys-bluesos-soulos szórakoztató zenét. Mely korántsem kellemetlen, csak hát ugye nem is reveláció - hogy Jackie vagy a kinti viszonyok révén, meg nem mondhatom. Némelyik pillanatban, így a Tiszta szívvel alatt azért szépen megemelkedett, de tartósan jó benyomást csak Tina Harrod énekesnő keltett bennem. Az övé Aretha Franklin-nagyságrendű mélység, megéltség és hang, komolyan. Hát így. Szóval mondom, nem hagytak mély nyomot, de nem is kértem számon, amint Jackie jelezte is, a "fő csapás" ezúttal nem ehhez a lemezbemutatóhoz vezetett a Margit-szigeten.
H
Átszerelés közben belenéztem a szórólapba: a szervező Csonkics Károly azt írta, négy év kellett, hogy ez a Syrius-koncert összejöjjön. A "meghatározó zenészek" közül Pataki Bécsben, Ráduly New Yorkban, Orszáczky Sydneyben - én még az alapító Baronits Zsoltot is megemlítettem volna, ha már olyan messzire távolodott szegény, úgy két éve tán. Aztán az a ´92. júliusi buli ugrott be, amikor Jack Bruce előtt játszott a Jackie Orszaczky Band a PeCsában. Előkerült akkor egy-két Syrius-darab is, de arra mégiscsak huszonnyolc évet kellett várnunk, hogy azt mondhassa: Hölgyeim és uraim, a színpadon a Syrius zenekar. Ez a Syrius zenekar (Ráduly Mihály: fuvola, hegedű, Orszáczky Miklós: basszusgitár, ének, Pataki László: szintetizátor, Veszelinov András: dob, Tátrai Tibor: gitár és a háttérben két kiegészítő szaxofon) igen meggyőzően indított: a huszonnyolc éves kiesésen könnyen felülemelkedő intenzitással támasztotta fel magát. Jót tett neki, hogy nem nagyon piszkált bele az emlékeibe; olyan jót, hogy arra gondoltam: még most sem lenne késő, hogy pótolja-pótoljuk azt a lemezfelvételt, amely alól egy otromba rend kihúzta a talajt. Csak pénz és bátorítás, a többit megelőlegezhetem: egy újabb örökbecsű zivataros rocktörténelmünkben. Legfeljebb a koncert közepére nehezedett öncélú szólóktól kellene eltiltani az urakat, nyomatékosan.
Hanem amint kikecmeregtek e zsákutcából, borzonghatott a hát megint. Ahogyan egymásba folyt a Strawberry Fields Forever és a Devil´s Masquerade, az mindent tudott a ragyogásról, a mítoszról és az utazásról is - azokban a percekben nem az és nem ott voltam, aki és ahol; márpedig mi más volna a zene csúcsa, mint hogy végre kiszabadulhassunk magunkból? Hogy ennek a csapatnak még nem merültek ki a tartalékai, innentől nem volt vitás, de azért nem ragadtatnám el magam...
Volt ez a zenekar, a maga módján párját ritkította a világon, csak szar helyre született, ahol betartani volt szokás, egy ideig bírta, aztán kifulladt és szétfröcskölődött a párját ritkított világban, hogy huszonnyolc év múltán hagyja magát összeboronálni megint, két hét próba, nagyjából a régi rohadt-szép idők a műsoron, és megtelik és ujjong a Margit-sziget, van, aki már egy bő órával a kezdés előtt.
Most mit mondjak, tartogathat még valamit ez a sztori?
Marton László Távolodó
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, szeptember 7.
