Koncert

Az ébredő erőmű

Roger Waters

Zene

Egy hosszabb szünetet követően Roger Waters 1999-ben – majdnem két évtizede – vágott bele újra a koncertezésbe, és azóta kisebb megszakításokkal egyfolytában úton van.

Sokáig mást sem csinált, mint az életművét hasznosította újra, de tavaly kaptunk tőle egy új albumot, negyedszázados kihagyás után az elsőt Is This the Life We Really Want címmel (kritikánk a lemezről: Pink Floyd a fiókból, Magyar Narancs, 2017. július 13.), ami nagyszerű apropó lett egy újabb turnéhoz, noha a művész 2010-ben, az új The Wall koncertkörút indulásakor kijelentette, hogy ha annak vége lesz, nagy valószínűséggel visszavonul.

Waters azért is állt le 1987-ben a koncertezéssel, mert nem tudta felvenni a versenyt a nélküle turnézó Pink Floyddal: amíg David Gilmourék stadionokat töltöttek meg, addig ő kis csarnokokban játszott, negyedház előtt. De közben a Floyd csendben visszavonult, úgyhogy szép lassan fel lehetett építeni a Roger Waters brandet, s az mostanra már annyira jól cseng, hogy a Papp László Aréna is simán megtelik, és nem először. A nagy kérdés persze az, hogy a nálunk kétszer is megfordult The Wall Show után lehet-e még felülmúlni a „bombasztikumot”, ám gyorsan kiderül, nincs ilyen szándék. Az Us + Them címre keresztelt koncertkörút első felében – meglepő módon – inkább a visszafogottság dominál.

Az elején 20 percen keresztül azt látjuk, hogy valaki ül egy homokos tengerparton, de aztán a Dark Side of the Moon intrójával végre-valahára beindul a „buli”. A főhőst egy tíztagú zenekar kíséri (benne olyan arcokkal, mint a hűséges társ, Jon Carin, a Gilmour énekrészeit bevállaló Jonathan Wilson vagy a legendás session-dobos Joey Waronker), és szükség is van a segítségükre, mert az immáron 74 éves Waters hallhatóan nincs csúcsformában – a konferálásoknál úgy tűnik, mintha meg lenne fázva. A saját eredeti énekrészeit tisztességgel teljesíti, de a Time-on meg a Wish You Were Here-en érződik, hogy eredetileg nem az ő, szerényebb orgánumára íródtak. Ami meg a zenélést illeti: a legendárium szerint ő csak a második legjobb basszusgitáros volt a Floydban, így nem is csoda, hogy a One of These Dayst, no meg a Money emblematikus riffjét elmaszatolja.

A hangzás szokás szerint pazar, a látvány pedig a szünet után szintet lép: lényegében felhúzódik a küzdőtér fölé az Animals borítójáról ismert Battersea erőmű repülő malacostul, extra kivetítő funkcióval. Elhangzik a 17 perces Dogs (benne a koncert legkínosabb jelenetsorával, amikor a hosszú kiállás alatt Waters disznómaszkkal a fején produkálja magát), illetve a teljes mértékben Donald Trumpnak szentelt Pigs. A Money alatt egyéb politikusok (May, Erdoğan, Berlusconi…) is tündökölnek a vásznon, a Motherben pedig megkapjuk, hogy „kurvára nem” szabad bízni a kormányban, de ugyanezt Waters már ellőtte 2011-ben, másrészt ez nem konkrét állásfoglalás, csupán utalás arra, hogy az ember jobban teszi, ha kételkedik a mindenkori hatalomban.

Túl sok új dal nem hangzik el (összesen négy), a szólókarrier többi része teljesen érintetlen marad, a zárás pedig természetesen a Comfortably Numb, melyben szokás szerint nem sikerül kellőképp pótolni Gilmour énekét és gitározását. Tavalyelőtt őt is láttam élőben – valahogy emberibbnek (és zeneileg is erősebbnek) tűnt az ő produkciója. A maga módján természetesen a Waters-show is lenyűgöző, de egy kicsit kevesebb hatásvadászat és demagógia csak javítani tudna az összképen.

Papp László Budapest Sportaréna, május 2.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.