Sokáig mást sem csinált, mint az életművét hasznosította újra, de tavaly kaptunk tőle egy új albumot, negyedszázados kihagyás után az elsőt Is This the Life We Really Want címmel (kritikánk a lemezről: Pink Floyd a fiókból, Magyar Narancs, 2017. július 13.), ami nagyszerű apropó lett egy újabb turnéhoz, noha a művész 2010-ben, az új The Wall koncertkörút indulásakor kijelentette, hogy ha annak vége lesz, nagy valószínűséggel visszavonul.
Waters azért is állt le 1987-ben a koncertezéssel, mert nem tudta felvenni a versenyt a nélküle turnézó Pink Floyddal: amíg David Gilmourék stadionokat töltöttek meg, addig ő kis csarnokokban játszott, negyedház előtt. De közben a Floyd csendben visszavonult, úgyhogy szép lassan fel lehetett építeni a Roger Waters brandet, s az mostanra már annyira jól cseng, hogy a Papp László Aréna is simán megtelik, és nem először. A nagy kérdés persze az, hogy a nálunk kétszer is megfordult The Wall Show után lehet-e még felülmúlni a „bombasztikumot”, ám gyorsan kiderül, nincs ilyen szándék. Az Us + Them címre keresztelt koncertkörút első felében – meglepő módon – inkább a visszafogottság dominál.
Az elején 20 percen keresztül azt látjuk, hogy valaki ül egy homokos tengerparton, de aztán a Dark Side of the Moon intrójával végre-valahára beindul a „buli”. A főhőst egy tíztagú zenekar kíséri (benne olyan arcokkal, mint a hűséges társ, Jon Carin, a Gilmour énekrészeit bevállaló Jonathan Wilson vagy a legendás session-dobos Joey Waronker), és szükség is van a segítségükre, mert az immáron 74 éves Waters hallhatóan nincs csúcsformában – a konferálásoknál úgy tűnik, mintha meg lenne fázva. A saját eredeti énekrészeit tisztességgel teljesíti, de a Time-on meg a Wish You Were Here-en érződik, hogy eredetileg nem az ő, szerényebb orgánumára íródtak. Ami meg a zenélést illeti: a legendárium szerint ő csak a második legjobb basszusgitáros volt a Floydban, így nem is csoda, hogy a One of These Dayst, no meg a Money emblematikus riffjét elmaszatolja.
A hangzás szokás szerint pazar, a látvány pedig a szünet után szintet lép: lényegében felhúzódik a küzdőtér fölé az Animals borítójáról ismert Battersea erőmű repülő malacostul, extra kivetítő funkcióval. Elhangzik a 17 perces Dogs (benne a koncert legkínosabb jelenetsorával, amikor a hosszú kiállás alatt Waters disznómaszkkal a fején produkálja magát), illetve a teljes mértékben Donald Trumpnak szentelt Pigs. A Money alatt egyéb politikusok (May, Erdoğan, Berlusconi…) is tündökölnek a vásznon, a Motherben pedig megkapjuk, hogy „kurvára nem” szabad bízni a kormányban, de ugyanezt Waters már ellőtte 2011-ben, másrészt ez nem konkrét állásfoglalás, csupán utalás arra, hogy az ember jobban teszi, ha kételkedik a mindenkori hatalomban.
Túl sok új dal nem hangzik el (összesen négy), a szólókarrier többi része teljesen érintetlen marad, a zárás pedig természetesen a Comfortably Numb, melyben szokás szerint nem sikerül kellőképp pótolni Gilmour énekét és gitározását. Tavalyelőtt őt is láttam élőben – valahogy emberibbnek (és zeneileg is erősebbnek) tűnt az ő produkciója. A maga módján természetesen a Waters-show is lenyűgöző, de egy kicsit kevesebb hatásvadászat és demagógia csak javítani tudna az összképen.
Papp László Budapest Sportaréna, május 2.
