Lemez

Az egész fekete

Kendrick Lamar: To Pimp A Butterfly

  • Lang Ádám
  • 2015. április 27.

Zene

Az Államokban ismét egyre jobban kiéleződő etnikai ellentétek olyan helyzetbe hozták a fekete előadókat, amilyen a fehér művészek számára évtizedek óta nem adatott meg.

Kanye West Yeezusa és a D’Angelo-féle Black Messiah után most Kendrick Lamar készített profetikus, generációs igényű, a saját kulturális hagyományát biztosan a magáénak tudó lemezt – amely ráadásul ötvözi a Tommy- és a Wall-féle konceptalbumokat a két híres Nevermind fésületlen, lázadó attitűdjével.

Lamart 2011-ben a színpadon ütötte a nyugati part új királyává Snoop Dogg, Dr. Dre és Game. Első nagy kiadós lemeze, a Good Kid, M.A.A.D. City előtt pedig már – a teljes kritika mellett – a nagyközönség is leborult. A gengszterpózt az okos megfigyelő toposzával felváltó rapper lenyűgöző technikai fifikák kíséretében, visszautasíthatatlan bensőségességgel mesélte el a filmszerűen szerkesztett történetet a srácról, aki kitört a comptoni gettóból.

Az előző album személyessége után a To Pimp A Butterfly egy töredékességében is átfogó, a politikai korrektségen túlmutató, ironikus posztmodern vízió a feketék kilátástalan világáról és a kitörés önmeghasonlással egyenlő tébolyáról. A lemez néhány főtéma között ingázó sztorijában szimbolikusan ott van a feketék egész történelme Kunta Kintétől Mandelán és Obamán át a benzinkútnál kéregető hajléktalanig. Zenéjében, szövegeiben pedig hol ténylegesen, hol allúziókon keresztül felesel a példaképeivel.

Az előző lemez hangulatfestő, visszafogott kísérete helyett itt avantgárd dzsesszel szétcsapva kapjuk meg a fekete zenetörténet ki­adós szeletét. A legérdekesebb azonban az, ahogy a lemezt végigkísérő dzsessztrió zenéje összemosódik a millió helyről összeszedett hangmintákkal, illetve ahogy Kendrick Lamar az egész középpontjában, mintegy saját nyelvével bábozva játssza el egyszerre személyes és társadalmi identitásdrámáját. A lemez majd’ 80 perces hossza és körkörös szerkesztése némiképp a kiemelhető slágerek ellen dolgozik, de így is jó néhány emlékezetes momentum akad rajta: a u hotelszobai bekattanása, az i elszabaduló eufóriája, a For Free slam poetrybe csapó dzsessze, a King Kunta G-funkja, a Blacker The Berry tüzes dancehallja, a These Walls megkapó neosoulja – hogy ne soroljuk fel az összeset. A legerősebb pedig a Tupackel filozofáló Mortal Man a legvégén, ahol is egy interjúrészlettel való párbeszéd után Kendrick a lemez központi gondolatához kéri a nagy előd hitelesítését – de ő erre már nem válaszol. Hasonlóképp én sem tudom bizonyosan, hogy tényleg poptörténeti klasszikus-e ez a lemez – az viszont biztos, hogy jelenleg annak érzem.

Universal, 2015

Neked ajánljuk