Hogy ne menjünk messzire, Wagner tetralógiájának teljes és megújult visszatérését az operaházi repertoárra például nem lehet bevárnia a kritikusnak: itt és most kell véleményt mondania A Nibelung gyűrűje előestéjéről, még akkor is, ha úgy lehet, a további három előadás majdani megszületése és így a négy produkció egymás mellé kerülése árnyalhatja vagy épp átértelmezheti mindazt, amit A Rajna kincse friss bemutatójáról pillanatnyilag gondol. Mert ha minden igaz, úgy az elkövetkező három évad során M. Tóth Géza rendezésében és Halász Péter karmesteri irányítása alatt kiteljesedik majd az operaházi Ring, mely vállalkozás méltán ruházható fel mind a természetes és magától értetődő, mind pedig a rendkívüli és merész jelzőkkel. Hiszen a 14 órányi összművészeti remekmű az összes résztvevővel szemben (így a közönséggel szemben is) nagy elvárásokat támaszt, kultikus rangja megfélemlítő, irodalma és diszkográfiája könyvtárnyi, s mindehhez képest csak szerény ráadás, hogy Pesten még a müpabeli Wagner-napok sorozata is direkt összehasonlítási lehetőséget kínál a Wagner-hívők számára.
Mindezek ismeretében rokonszenvvel, ám egyszersmind érezhetően vegyes érzelmekkel fogadta a premierközönség M. Tóth Géza rendezését és általában A Rajna kincse vizuális kiállítását. A sokszor, sok helyütt az intellektuális megúszás és a fantáziahiány védjegyének beillő vetítések ezúttal az előadást domináló erősségek voltak: az emberi létezésünket különböző szinteken, ám egyként döntően meghatározó keretek, minták és jegyek zsúfolt áradása nem egyszerűen a kiváló animációs rendező rutinját bizonyították, de valóban komoly gondolati tartalmat közvetítettek a fogékony néző felé. A díszletek és a jelmezek (Tihanyi Ildikó, illetve Bárdosi Ibolya munkái) azonban mintha külön léteztek volna az előadás e képzeletgazdag rétegétől. Részben csiricsáré, részben retró sci-fi, részben pusztán csak olcsó elemekből állt össze – filmes utalások ide vagy oda – a díszlet és a jelmez egyaránt, egy-egy ponton (mint Donner kalapácsa vagy a két óriás, Fafner és Fasolt megjelenítése) bizony a röhejszintet is megközelítve.
Az előadás két vizuális rétegének elkülönbözése annál is érzékenyebbnek tűnt, mivel M. Tóth Géza rendezői invenciója is megtorpanni látszott annál a határvonalnál, melyen túl a színészvezetés oly változatos birodalma sejthető. Minthogy operarendezői debütálásról van szó, a jövőben e téren okvetlenül előrelépés várható, ám egyelőre még inkább csak az láttamozható, hogy a szereplők döntő többsége nemigen tudott színészként mit kezdeni magával, s ez olykor a meghitten ismerős, keze-feje-lába típusú operaszínpadi taglejtések alkalmazásához vezetett. Akadt azonban egy nagy és üdítő kivétel: a Loge szerepében fellépő magyar származású osztrák művész, Adrian Eröd. A legtöbbször tenoristák által megformált furfangos tűzisten – bariton létére Bécsben és másutt is tetszéssel fogadott – megszemélyesítője ugyanis nem csupán intelligens és teherbíró, s a konverzációs modort profin kijátszó énekes, de pompás színész is: eleven arcjátéka és higanyfürge mozgáskultúrája itt-ott még a kollégáira is galvanizáló hatással volt, mondhatnánk, a szerep és a cselekmény szellemében. Igaz, nyilvánvalóan Loge talányos figurája mozgatta meg leginkább a rendező és a kreatív csapat fantáziáját is (neki még az öltöztetése és lángszerű parókája is helyénvaló volt), ám Eröd érezhetően kész figurával érkezett Budapestre. Mozgáskultúráját, fizikumának prózai színészeket és balett-táncosokat megszégyenítően hatásos uralását bizonyította látszólag paradox módon még az is, ahogy Eröd mozgás nélkül is rendre magára vonta a figyelmet. Erda rövid és amúgy látványosan kivitelezett földistennői jelenetében például Eröd mindvégig a nézőtérnek háttal, arcát félprofilba fordítva állt a magasban, ám tartásába így is jóval több kifejezés sűrűsödött össze, mint a nyitójelenet rajnai sellőinek húsz percen át ismételt, az úszást sután stilizáló karmozdulataiba vagy épp Keszei Bori (Freia) teljes jelenlétébe. Az osztrák-magyar vendégművészé mellett még két alakítás vált színpadi értelemben is észbe vehetővé: Marcus Jupither energikusan gusztustalan, a testiségről lemondva is roppant testinek ható nibelungja (Alberich), valamint Mime, a nyomorú öcs, Megyesi Zoltán előképeket idéző, ám mégis személyes körvonalú, kulturált megformálásában.
A szereplőgárda nagyobbik részét jó szívvel inkább csak a vokális teljesítmény felől értékelnénk. Kálmándi Mihály például becsülettel helytállt Wotan szólamában, épp csak az sajnálható, hogy a mitikus formátum megteremtéséhez nem elegendő a szépen uralt (ám túlterheltnek sejtett) bariton hang. Kisebb szerepben, s részben tán ezért is hiányérzetet nem (vagy alig) ébresztve teljesítette feladatát a két óriás megformálója, Cser Krisztián és Gábor Géza, a kiabálós szereplései után most rokonszenvesen kontrollált énekszavú Nyári Zoltán (Froh), s épp így Németh Judit maradékból is okosan gazdálkodó Frickája vagy Gál Erika erőteljesnek észlelhető Erdája.
Ha a mindenkori rendezők számára nagy lehetőség, úgy a mindenkori főzeneigazgatók számára inkább a kötelező bizonyítás terepe a Ring. Nos, Halász Péter ezúttal is bebizonyította, hogy képes alapos és elmélyült munkára ösztökélni az operaház zenekarát, amely így a bemutató estéjének erős és magabiztos résztvevőjévé vált. Az előadás legsikerültebb, a műhöz leginkább felérő szakaszait a képváltások zenéi jelentették: ambiciózus és jól formált zenekari megszólalásokkal és egyszersmind a rendezői koncepciót legjobban megvalósító vetítésekkel. Halász Péternek sikerült megteremtenie egy érvényes Wagner-előadás légkörét, s ehhez képest másodlagos volt, hogy a kurta feladatú kórus (mindössze két vérfagyasztó ordításból állna szólamuk) csupán ötvenszázalékos teljesítményt nyújtott. S ehhez képest mellékesnek tűnt az is, hogy A Rajna kincse utolsó percei a bevásárlókocsis szupermarketek világához érkeztek el. Közhelyes fricska a fogyasztói társadalomnak? Várjuk ki a végét!
Magyar Állami Operaház, március 21.
