A tizenkettedik albumánál tart – hogy harminc év leforgása alatt ez sok vagy kevés, azt mindenki döntse el maga: egy rajongónak tán kevés, a Madonna életművét legalábbis kritikával szemlélő megfigyelők meg a felét biztosan kidobták volna ama bizonyos kosárból. A kivételes előadó és a szórakoztatás (dobpergés!) nagymesternője iránti tiszteletet és kitüntetett figyelmet mutatja, milyen indulatokkal, s milyen régen zajlik a disputa a személye és a munkássága körül. Meddig volt érdekes, s legalább némely szempontból releváns az ő karrierje, s mikor váltott át teljes érdektelenségbe (már, ha…) – a kiadott zeneanyagok minőségét, a koncertek színvonalát, rendre burjánzó vizualitását, mind az általa a színpadon kívül is megszemélyesített szerepeket, a Küldetést és az Üzenetet is figyelembe véve. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a műfaj hőskorában mennyire revelatív bírt lenni egy-egy Madonna-videoklip (mondjuk a Like a Prayeré vagy a Justify My Love-é) – ezzel szemben az utóbbi hat évből emlékszünk-e bármire is tőle?
Persze ne legyünk kegyetlenek: az utóbbi bő évtized Madonna-lemezei leginkább azt a célt szolgálták, hogy friss nyersanyagot (azt azért már nem mondanánk, hogy gyúanyagot) szolgáltassanak a következő gigantikus pénzbeszedő turnéhoz. Meg azután hálásak is lehetünk azokért a futó pillanatokért, amikor felkaphattuk a fejünket néhány Madonna-szám hallatán.
Habár az ezredforduló után már nem született olyan átütő fogadtatású album (s most persze a kritikusi hallelújára gondolunk), mint az 1998-as Ray Of Light, amely persze sokat köszönhetett William Orbit producer tálentumának, azért a 2005-ös Confessions On A Dancefloor sem volt éppen érdektelen (elég csak a Hung Upra gondolnunk), hála Stuart Price zenekovácsnak. Nos, Orbitot nem véletlenül emlegetjük: őt ismét közreműködőként köszönthetjük az új Madonna-lemezen – jelenléte bár hangsúlyos, azért dominánsnak semmiképpen sem mondható a kollaborátorok valóságos siserehadát felvonultató MDNA-n. Apropó név: az új Madonna-lemez címe a barátnő, kolléga, alkotótárs és saját jogán is szupersztár előadó, M.I.A. agyszüleménye. Rossz az, aki rosszra gondol – ez pusztán a művésznő nevéből képzett akronímia.
S ha már a közreműködőknél tartunk: a közelmúlt egyik leghatásosabb elektro-house slágerét (Satisfaction) jegyző olasz Benny Benassi (és Benassi Bros.-béli unokatestvére) is odateszi a magáét: a Girl Gone Wild leginkább a boldog kora kilencvenes évek kindertechnóját idézi, de ez legalább a mainstream dancepop minőségi kategóriái szerint belefér az elitligába.
Pláne az Orbitnak köszönhetően döngölős (leginkább 2005 környéki, Alloy Mental-féle elektrotech számokat idéző), keménykedős szövegű Gang Bang: ebben tulajdonképpen még a röfögős dubstepes betétet is megbocsáthatjuk. Azután már elegyesen következnek a kellemesebb, grúvosabb és az idegesítőbb, esetleg inkább csak érdektelen, szándékuk szerint egyaránt táncparkettre termett darabok – utóbbiak közül meglepően sokat jegyez a francia Martin Solveig, aki előszeretettel reciklál finoman fogalmazva is már kifutófélben lévő zenei divatelemeket. A Give Me All Yor Luvin’-ról meg el se hinnénk, hogy nem a Chinn-Chapman páros szerzette – pedig ezt még az említett M.I.A., továbbá Nicky Minaj is megtámogatta, szigorúan a Madonna-kultusz továbbépítésének szándékával. A számok szövegének egyre feltűnőbb (nyilván ironikus) debilitása a zenei tartalmak leegyszerűsödésével társul, míg csak el nem érjük a faék magánvaló szépségét. Ezen a képen nem sokat javítanak az olyan, mindent mindennel összemixelő kísérletek sem, mint a megint csak N. Minaj segedelmével elővezetett I Don’t Give A.
Engesztelésül a szintúgy nem csak a legjobb ötleteivel tüntető W. Orbit a Ray Of Light-os szép időket idézi meg az I’m A Sinnerben (na jó: ez mondjuk nem olyan rossz – magától meg annyit lop az ember, amennyit nem szégyell). Szintén az ő javára írhatjuk a záró Fallin Free balladisztikus hangvételét – addigra úgyis mindenki ráunt már az ihlettelen diszkóra. Takarékosság, minimalizmus, visszafogottság – nemes erények volnának, ha nem az ötletek mennyiségére, színvonalára és kivitelezésük minőségére vonatkoznának. De Madonna ezúttal keveset adott – igaz, nem is ígért többet.
Interscope/Universal 2012
