Magyar Narancs: A Keep You Close című új lemezetekről úgy nyilatkoztatok, hogy jóval kevésbé macsó album, mint amilyen az előző Vantage Point volt. Mit kell érteni ez alatt?
Klaas Janzoons: A Vantage Pointon egy kicsit agresszívabb volt a produceri munka, például ha figyeled rajta a dobokat, akkor hallod, hogy eléggé nyersek, erőszakosak. A Keep You Close-on viszont valamennyire lágyabbak, visszafogottabbak. A Vantage Pointon az Architect például tipikusan macsó hangzású dal. Nehéz ezt elmagyarázni, de úgy voltunk vele, hogy az új lemez legyen inkább kicsit lágyabb. Ha a Vantage Point maszkulin album volt, akkor a Keep You Close inkább feminin jellegű.
MN: A Final Blast című számban Tom Barman azt énekli, hogy "nehéz volt morálisan állást foglalni, mígnem aztán jöttek a németek". Gondolom, ez egy háborús utalás.
KJ: Erre inkább Tom tudna válaszolni, vagy még inkább az édesanyja, ugyanis róla szól a dal. Idős asszony, már élt a második világháború alatt. 85 éves, szóval Tom igazi későn jövő gyerek volt (a frontember nemrég lett 40 - a szerk.). A testvérei 50-60 évesek. Rémlik, hogy azt mondta a szövegről, hogy a háború előtt sokan, főleg a fiatalok, nem nagyon kötelezték el magukat semmilyen gondolkodásmód mellett, de aztán minden megváltozott.
MN: A Ghost című számotokhoz készült videoklip meglehetősen provokatívra sikeredett, volt nagy felhördülés miatta?
KJ: Megmondom őszintén, nagyobbra számítottunk! A belga keresztény közösségtől természetesen megkaptuk a magunkét; mondták, hogy mennyire szánalmas, hogy egy olyan komoly együttes, mint a dEUS, nekiáll provokálni őket. Egy kicsit megalázó volt a reakciójuk. Mindez amúgy azért is történhetett meg, mert noha általában mi magunk csináljuk a klipjeinket, ezúttal épp nem értünk rá, és a lemezcég elküldte a dalt egy listán szereplő kliprendezőknek. Visszakaptunk pár forgatókönyvvázlatot, és nekünk ez tetszett a legjobban, kifejezetten viccesnek találtuk. Remekül illik is a dalhoz, mert hát ugye az elején minden szuper, mindenki boldog, és aztán szép lassan bedurvulnak az események. Ahogy a dal is beindul, úgy jön a klipben is fokozatosan az erőszak.
MN: Az új lemezeteken közreműködik Greg Dulli, az előzőn meg ott volt Guy Garvey és Karin Dreijer Andersson. Könnyen belementek az együttműködésbe?
KJ: Mindegyik elég könnyen jött össze, mert hát mégiscsak létezünk már húsz éve, és noha nem vagyunk úgynevezett nagy zenekar, mint mondjuk a Snow Patrol, mi is sok neves zenésszel vagyunk jóban. Ez az egész egy nagy közösség, és néha egyes zenekarok jobban befutnak, míg mások, mint mi, megmaradnak egy bizonyos szinten. Még a Rolling Stones tagjai is ismernek minket, Bonónak is megvannak a lemezeink. Van, akit személyesen is ismerünk, van, akit nem. Tiszteletben álló zenekarnak nevezném magunkat. Greg Dullival az volt a poén, hogy épp Antwerpenben járt, már nem is tudom, melyik együttesével, talán a Twilight Singersszel, és Tom összefutott vele az utcán! Megkérdezte tőle, hogy van-e kedve beugrani a stúdióba, és ő igent mondott. Tom gyorsan megírt egy szöveget, mert a dalnak, amit vele akartunk megcsinálni, még csak a zenei része volt meg. Bejött, ittunk egy kis bort, nevettünk, és gyorsan fel is vettük az ő részét, pillanatok alatt! Aztán később jól kiakadt ránk, mert elrontottuk a nevét a lemezborítón - asszem, Gregget írtunk Greg helyett. De azóta már megbékélt velünk, megint barátok vagyunk.
MN: Állítólag jóval több dalt vettetek fel, mint ami az új lemezre került. Ezeknek mi lesz a sorsa?
KJ: Hamarosan kiderül. Be akarjuk fejezni őket, minél hamarabb. Jó pár közülük azért nem került fel az albumra, mert egyszerűen nem passzolt a többi számhoz, más volt a hangulatuk. Tényleg rengeteg dal született, akár öt lemezt is kiadhattunk volna, de hát persze egy is elég, azon meg a legjobbaknak kell szerepelniük.
MN: 2008-ban hogyhogy nem lett kislemez a Popular Culture-ből? Talán a legfülbemászóbb számotok...
KJ: Eredetileg az lett volna. Tipikusan olyan dal volt, aminek a felvételénél azt gondoltuk, hogy hú, ez mekkora sláger lesz! Minden adottsága megvolt hozzá, bár manapság már kicsit másképp gondolkodunk róla. Az igazi gond az volt vele, hogy a Vantage Pointról már kiadtunk három kislemezt, és a Popular Culture-rel egész egyszerűen kifutottunk az időből. Manapság egy album kampánya sokkal rövidebb ideig tart, mint régebben. Fél év elteltével a nagylemezed már a múlté, viszont a nyolcvanas-kilencvenes években akár évekig is eltarthatott. Tudom, hogy extrém példa, de Michael Jackson lemezeiről, a Thrillerről meg a Badről még két év elteltével is jöttek a maxik. Mára minden nagyon felgyorsult. Kiadsz két kislemezt, és utána már feledésbe is merül az albumod.
MN: 2005-ben Tom mérges volt, amikor a Pocket Revolution a megjelenése előtt felkerült az internetre. Azóta ez már teljesen megszokott jelenség, és gondolom, ti is máshogy álltok az egész letöltősdihez.
KJ: Igen, megadtuk magunkat! Nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy ha csinálunk egy lemezt, akkor abból már nem nagyon fogunk pénzt látni. Persze beleölünk sok időt, energiát, fáradságot, pénzt, no meg a lelkünket, de a bevétel ma már inkább csak a turnézásból származik. És sajnos a koncertezésből befolyó pénz is csökkent, mert csomó helyen azt mondják, hogy bocs, de válság van. A válság lett a kulcsszó, mindig be lehet dobni, még akár nagyobb fesztiválokon is. Ideális szituáció ez azoknak, akik szeretik csökkenteni a költségeket. Mi még mindig a zenélésből élünk, de egyre nehezebben.
MN: Ti magatok nyilatkoztátok, hogy a dalaitok egyaránt passzolnak arénákba és klubokba, de azért biztos van különbség a mai klubkoncertetek és mondjuk egy Sziget-buli között.
KJ: Hát igen, ez két eléggé különböző műfaj. Szeretem a klubkoncerteket, de azért szükségem van legalább minimális távolságra a közönségtől. Szerintem a dalaink túl nagy szabásúak egy nagyon pici klubhoz, úgyhogy én talán a nagyobb helyszíneket szeretem jobban. Tényleg jóleső érzés látni egy nagy embertömeget, főleg, ha mindenki jól érzi magát, és mondjuk épp megy le a nap.
MN: Látsz manapság olyan fiatal belga zenekart, amelyikről azt gondolod, hogy ugyanúgy befuthat nemzetközi szinten, mint ti a kilencvenes években?
KJ: Van egy csomó ígéretes zenekar és zenész, például Selah Sue. Természetesen totálisan más zenét játszik hozzánk képest, kicsit ilyen dubstepes cuccot. Eladott félmillió lemezt, ami nekünk soha nem sikerült egy albumból, még a kilencvenes években sem. Aztán ott van még Milow, aki szintén egyre népszerűbb, de amit ő játszik, az hulladék, igazi kommersz mocsok. ' inkább üzletember, mint zenész, és ezt be is vallja. De vannak jó fiatal együttesek, ott van a Balthazar, ők talán befuthatnak, de hát nincs könnyű dolguk. A Das Pop is jó, fejlődnek, nagyon keményen dolgoznak, és mindegyik lemezüknél ott van a nagy befutás esélye, hogy hátha majd most. Nekünk annak idején szerencsénk volt, hogy a megfelelő időben bukkantunk fel, és akkora zenekar akartunk lenni, mint mondjuk most a Snow Patrol. Összejött, de rászolgáltunk! Pont a britpop előtt sikerült áttörnünk, amikor volt egy kis vákuum a grunge lecsengésekor. A kiadónk, az Island azt szerette volna, ha mi lennénk a következő nagy durranás a Nirvana után, noha sem amerikaiak, sem britek vagy írek nem voltunk. Aztán a kiadó embereinek szavaival élve az Oasis beleköpött a levesünkbe. A grunge azért tudott a briteknél is annyira népszerű lenni, mert akkoriban náluk nem nagyon volt semmi, eléggé unalmas volt a színtér. A lemezcégnél tényleg azt gondolták, hogy mi leszünk a következő nagy név. És aztán berobbant az Oasis meg a különböző britpop zenekarok, mi meg sem nemzetiségileg, sem zeneileg nem passzoltunk se oda, se máshova. De ezt mi természetesen soha nem bántuk, így is egész komoly sikereket értünk el.
MN: Kétszer is játszottatok már a Szigeten, és 1999-ben is felléptetek nálunk az R.E.M. előtt. Van valamilyen különleges emléked ezekről a koncertekről?
KJ: Természetesen mindegyik nagyon fontos volt, nagyszerű volt például a Radiohead előtt játszani, de talán az R.E.M.-mel közös buli volt a legemlékezetesebb, és nem is feltétlenül a koncert miatt. Mi lenyomtuk a saját részünket, és még játszott az R.E.M., amikor kivittek minket valahova Budapest külvárosába - egy jó nagy birtokra, limuzinnal. Kicsit meglepődtünk, amikor bezárult mögöttünk a hatalmas kapu, és aztán az óriási villa ajtaja is, amibe betuszkoltak minket. Kezdtünk megijedni, hogy mi lesz ebből: azt se tudtuk, hol vagyunk, és még akkor sem enyhült sokat a feszültség, amikor felbukkant jó pár félmeztelen luxusprostituált. Gondoltuk, hogy már végzett az R.E.M., úgyhogy felhívtuk Mike Millst, aki tudott erről az egészről, és ő is átjött Peter Buckkal. Többet nem mondhatok.
