Őszművészet - Juan Diego Flórez pályaképe

Az ezred fia

Zene

Nem Pavarotti utódja, és nem is Domingóé; ő senkire sem hasonlít a múlt és a jelen tenorsztárjai közül. Október 22-én újra Budapesten ad koncertet Juan Diego Flórez.

A közhelyek és előítéletek kettős ostromgyűrűjébe fogott operajátszás szereplői közül hagyományosan alighanem a tenoroknak jut ki a legtöbb az ünneplésből, de éppígy a csacskán túlzó és bántó általánosításokból is. Legyen szó akár a derékbőség zavaráról, az örökkön hősszerelmesi és halálra szánt színpadi pózról, az „Enrico Pallazzo”-féle hisztérikus érzékenységről vagy épp az „éneklő marhaszeletek” konstans intelligenciahiányáról (magyarán butaságáról): az évszázados sztereotípiák vajmi lassan indulnak sorvadásnak. Jóllehet okkal feltételezhetjük, hogy puszta vélelemnél vagy legfeljebb sommás féligazságnál régen sem lehettek megalapozottabbak az említettek. Ma mindenesetre már látványosan zajlik a tenor rehabilitációja, és a kurrens nemzetközi élmezőnyből jószerint már nem is akad olyan dalnok, akire akár csak félig-meddig ráfogható lenne a fenti jellemzés. Az azonban még így is kivételesnek tekinthető, ahogyan Juan Diego Flórez működése rácáfol minden tenorközhelyre. S éppígy kivételes az is, ahogy Flórez pályafutása modellezheti számunkra az operajátszás és az operafogyasztás jelenkorának markáns trendigazításait.

Peru fővárosa, Lima igazán nem tartozik a nagy operai fellegvárak sorába, ám a tenorok kibocsátása terén mégis figyelemreméltóan jól teljesít. Hajdan ott született Luigi Alva meg Ernesto Palacio, és ott látta meg a napvilágot 1973-ban Juan Diego Flórez is. A nyilvánvalóan véletlen egybeesést két tény teszi említésre érdemessé. Az egyik a hangok könnyed, karcsú, lírai típusa meg az előadói kultúra kiművelt eleganciája, amely bocsánatos leegyszerűsítéssel és első renden Rossini-tenorrá avatta mindhárom énekest. A másik pedig a folytonosság, hiszen Flórez tizennyolc esztendősen került Palacio védőszárnyai alá, s az idősebb pályatárs énekmesterként és menedzserként egyaránt rendkívül sokat tett felfedezettje világkarrierjéért.

Tenore di grazia – az énekesi tipológia szerint Flórez és Palacio is ebbe a fachba sorolandó, ahogyan ide tartozott Flórez legtöbbször megvallott példaképe, Alfredo Kraus is. Nos, menedzser és pártfogoltja az ezredvégen ennek a koloratúrázásra is mindig kész, agilis hangtípusnak (lásd még: tenore d’agilità) kívántak nagyobb teret hódítani – korántsem eleve nyertes helyzetből kiindulva. A Verdi és Puccini operái által dominált alaprepertoár (és egyúttal a nevezetes tenor főszerepek döntő többsége) ugyanis másfajta hangot és előadói kultúrát követel, így igencsak fennállt a lehetősége annak, hogy a mégoly áldott tehetségű fiatal énekes előbb-utóbb egyfajta stiláris üvegplafonba ütközik majd.

 

Pesaro

Az indulás mindenesetre álomszerűen alakult, hiszen 1996-ban Flórez a hangjához és énekesi habitusához leginkább illő Rossini szülővárosában, a pesarói fesztiválon tette egy csapásra ismertté a nevét. A jeles stimmkolléga, a berekedt Bruce Ford helyett ugyanis ő ugrott be a kevésbé ismert Rossini-opera, a Mathilde Shabran férfi főszerepébe, és Corradino kegyetlenül nehéz szólamát egészen bravúrosan teljesítette. A más tenor számára félelmes magasságok és koloratúrák megvesztegetően könnyed abszolválása és a fejlődőképes játékkészség mellett a Flórez egyik tartós kedvencévé váló szerep maga is figyelmet érdemel, lévén a „vasszívű” fegyverbolond és hamar megtörhető nőgyűlölő figurája („pazzo, pazzissimo, stravagantissimo”) annyira eltér a szokott tenorhősi képzetektől.

A pesarói debütálást követő néhány év a kialakult operai szokásrend erejét látszott igazolni. Jöttek az ínyencfalat gyanánt szánt bel canto különlegességek, meg persze a Rossini-tenorok örök vigaszdíja, vagyis Almaviva gróf A sevillai borbélyból. Aztán két, egymással összefüggő tényező új szintre emelte Flórez pályafutását – és új irányt adott a 21. századi operajátszásnak. E kettő közül a szimplábbik okvetlenül a göndör fürtű tenor mediterrán jóképűsége volt, amely tökéletesen alkalmasnak bizonyult ahhoz, hogy az akkor még életerősen küzdő lemezpiacon latin szerető váljon a perui énekesből. A lemezborítókon sportkocsival, robogóval pózoló, délszaki verőfényben fotózott Flórez egészséges önreflexióval, de illúziókeltően töltötte be ezt a piacképes szerepkört, ám népszerűsége az egész operavilág számára kamatozott.

A másik tényező ugyanis az a nehezen kiporciózható összefüggés volt, amely Flórez sztárrá válása és a bel canto, illetve a Rossini-játszás reneszánsza között fennállt. Mert miközben elmondható, hogy az új évezredre mintha alábbszállt volna a romantika és a verizmus becse, s a parttalanul áradó, nagy érzelmek meg az örök alapművek helyét részben másfajta támadóerejű, rafináltabb és mindenesetre kevésbé közkeletű operák vették át (a bel cantóból vagy épp a barokk korból), addig a trendváltásnak létezik ellenirányú értelmezése is. Az „új műsorhoz új férfi kell” sablonja ugyanis ezúttal visszájára fordítva is éppígy igaz: a verista hangképzéstől, előadói tradíciótól eltérő esztétikát képviselő énekesek és énekesnők színrelépése mondhatni kikövetelte a repertoár átrendezését-bővítését.

 

Budapest

A biztos magas F-fel rendelkező Flórez kedvéért ilyesformán megérte elővenni A puritánokat, s éppígy a jelen idejűen frivol Ory grófja címszerepében is kedvére komédiázhatott. No és tán leghíresebb diadalaként Az ezred lánya Toniójának szerepében mintegy homályba takarhatta a pék fiának kilenc magas C-jét. Pavarotti emlékezetes diadala ugyanis érdemben nem értékelte fel Donizetti vígoperáját, ellenben Flórez és Natalie Dessay túlhabzó kedélyű összjátéka Laurent Pelly kongeniális rendezésében valósággal belakta a világ operai fellegvárait, és videón is több előadás felvétele elérhető.

A hagyományos operai alaprepertoár gravitációs ereje persze még az említett korszakos trendmódosulás után sem alábecsülhető, és idővel Flórez is megtette a maga jól kiszámított lépéseit ebbe az oly csábító irányba. A francia romantikus slágeroperák (pl. Massenet: Werther) meg a Lammermoori Lucia tragikus árnyú tenorszólama mellett így megjelentek az énekes agendáján a Verdi-bemutatók is: a Rigoletto Mantuai hercege és a Traviata Alfredója – váltig stílusosan, ám mi tagadás, megosztva a kritikusokat és az operai connaisseurök táborát. Ahogyan akadt némi disputa Flórez másik merész szerepválasztása körül is, midőn Gluck Orfeuszaként lépett színpadra, csakhogy az ellenkezés itt sokkalta mérsékeltebb hangvételű és határozottan kisebbségi jellegű maradt.

Az évek során a tenort Budapest közönsége is megismerhette testközelből: oldottabb és feszültebb (már-már indiszponált, de még így is bámulatos technikájú) előadói formában egyaránt. A karrier fennsíkján időző Juan Diego Flórez október 22-én újra elénk lép majd, operaáriák mellett alighanem dél-amerikai slágereket is énekelve, elvégre kamaszkorában a perui criolla, gitáros-énekes édesapja műfaja és a popzene is megkísértette. A népszerű program tehát borítékolható, ahogyan Flórezt ismerve az elegancia és a stílusosság is.

Neked ajánljuk