Ha össze akarnánk írni a rockzene önsorsrontó antihőseinek névsorát, David Berman előkelő helyre kerülne. A tengerentúlon kultikus rajongásnak örvendő Silver Jews zenekar énekes-gitáros dalszerzője sokáig nem koncertezett, elvétve adott csak interjút, és arra kötelezte a kiadóját, hogy ne reklámozzák a lemezeit, biztos kézzel szabotálva így a széles körű siker legapróbb lehetőségét is. Nem mintha nyikorgó rockdalaival és a részeg, hamiskás Bob Dylant idéző beszédénekével magára irányította volna a nagy kiadók figyelmét, de ne feledjük, hogy a nyolcvanas évek önfeledt hedonistáit sérült lelkű, törékeny héroszokra cserélő X generáció akkoriban épp a magafajta, kelletlen rocksztárokkal plakátozta tele a koleszszobák falait. Nem csoda, hogy az értelmiségi zenebuzik és a kritikusok a kilencvenes évek derekán Bermanben találták meg egyik hősüket, hiszen a visszahúzódó, kompromisszumképtelen zenész tökéletesen testesítette meg a kommersz rockkal szembeszálló indie zenék ethoszát. Ám a kezelhetetlen depresszióval sújtott Berman ezt is kudarcként élte meg: hiába lett volna más a The National, a Destroyer vagy pláne Kurt Vile zenéje az ő csálé, fájdalmasan intim rockja nélkül, Berman abban a hiszemben lett öngyilkos, hogy zenéje egyetlen embernek – neki – jelentett csak sokat igazán.
Már karrierjét is más sikereinek árnyékában kezdte, miután a Silver Jewst azzal a két egyetemi barátjával, Stephen Malkmusszal és Bob Nastanovichcsal alapította, akik másik zenekarukkal, a Pavementtel alapjaiban határozták meg a kilencvenes évek független gitárzenéjét. Hiába szerepeltek álnéven a Star Warshoz írt kocsmazenét is tartalmazó, más zenészek üzenetrögzítőire feljátszott demókon, ez sem tévesztette meg a fanatikus Pavement-rajongókat, akik a Silver Jewst előbb a tagok titkos projektjének, majd egyszerűen Malkmusék mellékállásának tekintették.
Pedig hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a közös háttér, a lo-fi színtérből kinőtt, zajos gitársikálás, a szellemi társakat, Bill Calahant, Will Oldhamet összefogó Drag City kiadó ellenére más irányokba halad a két zenekar, és míg a lötyögős-röhögős Pavement alapvetően abszurd mulatságnak fogja fel a rock and rollt, Berman a személyes sebek minél alaposabb feltépésében érdekelt. Már csak azért is, mert elsősorban költő volt, és csak másodsorban zenész, még ha a jelentős irodalmi lapok által visszadobott verseit tartalmazó kötetét, az Actual Airt csak a Silver Jews sikerei után, 1999-ben tudta megjelentetni, majd több mint 20 ezer példányt eladni belőle. „Kedvenc énekeseim közül egyik sem tudott énekelni” – dörmögi monoton orrhangján, nyilvánvaló ön-iróniával a We Are Realben, hiszen az rajongói körben is konszenzusnak számított, hogy Silver Jewst elsősorban nem a zenéért, hanem az éleslátóan szatirikus szövegekért, az elveszettek szigszalaggal foltozott álmainak pontos megénekléséért hallgat az ember.
Berman túl volt már két csúcslemezén, a bizonyítási vágyból a pavementesek nélkül rögzített The National Bridge-en és a drogpokol legmélyebb bugyraiból előásott American Wateren, egy depresszív blues- (Bright Flight) és két meglepően tempós countrylemezen (Tanglewood Numbers; Lookout Mountain, Lookout Sea), túl volt a rehabon, egy sikertelen öngyilkossági kísérleten, zsidó hitének meglelésén, valamint az önkéntes koncerttilalom feloldásán, és egészen közel került ahhoz, hogy respektált zenészként élje az életét, amikor 2009-ben váratlanul feloszlatta a Silver Jewst, visszavonult, és egy internetes kirohanásban elárulta: tulajdonképpen egész karrierje heroikus ödipális birkózás volt apja, az alkohol- és a cigarettalobbi jogászaként számos szakszervezetet kinyíró Richard Berman mérgező örökségével.
Úgy lázadt a cégérdekeket elvtelenül kiszolgáló üzletember ellen, hogy kizárólag az elveinek élt, és nem volt hajlandó semmiből sem üzletet csinálni. Zenével, költészettel, pláne elvonulással küzdeni a republikánus lobbista ellen szimbolikus, de hiábavaló vállalkozás volt. Ennek felismerése és a lemezkiadás halálával elapadó jogdíjak késztethették arra, hogy előbújjon tízéves, válással és depressziója súlyosbodásával végződő elvonulásából, és turnézni kezdjen új, Purple Mountains nevű zenekarával, amelyben már vidámra hangszerelt, dúdolható folk-country dalokban taglalta örökös bánatát. Úgy tűnt, hogy a karrierjét hírhedt maximalizmusa és feloldhatatlan szorongása miatt többször elgáncsoló, számos kész lemezét a kukába vágó, az apját leleplező könyvét félbehagyó, az ebből készülő HBO-sorozatot megvétózó (attól félt, Tony Sopranóhoz fogható antihőst faragnának belőle) Berman pályája végre sínre kerül, amikor augusztus 7-én, három nappal az amerikai turné kezdete előtt véget vetett életének.
Júniusban azt nyilatkozta, már azon is meglepődött, hogy eddig élt, blogjára pedig József Attila Bánat című versét (!) posztolta, melynek melankolikus természeti képei („Futtam, mint a szarvasok, / lágy bánat a szememben. / Famardosó farkasok / űznek vala szivemben. […] S ünőszóra fülelek. / Hunyom szemem álomra, / setét eperlevelek / hullanak a vállamra.”) még Berman szövegeinél is szebben, tömörebben foglalják össze a zenéjében rezgő magányt, amely 52 év után végül maga alá gyűrte a rock and roll kitartóan rejtőzködő, akasztófahumorú költőjét.
