rés a présen: Nagyon ritkán találkozunk operarendező nővel. Mi lehet az oka?
Gábor Sylvie: Az, hogy a vezetői pozíciót még mindig sokan a hatalommal asszociálják. Például nagyon sok jó női szakács van, de séfet csak férfit ismerek. Ez a patriarchális konvenciók miatt így alakult, de már vannak változó tendenciák.
rap: Hogyan kerültél az operarendezés közelébe?
GS: Az egyetemi éveim alatt gyakornokként kezdtem Németországban a würzburgi színháznál. Egy alkalommal Gounod Faustjának próbáján a rendezőasszisztens nem tudta megmondani, hogyan alakult ki a szituáció előző nap, én meg rávágtam. Így kaptam az első rendezőasszisztensi munkát. Aztán leszerződtetett a Theater Osnabrück, onnan a Komische Oper Berlin vitt el játékmesteri státuszba, majd a stuttgarti Staatsopernél lettem tag. Egy 2010-es reptéri bombariadónak köszönhetően kezdtem itthon dolgozni. Ez idő alatt keveredtem beszélgetésbe Bátor Tamással, a Müpa koprodukciós igazgatójával. Nem sokkal később Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója és Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekartól szavaztak bizalmat nekem, és kaptam meg az első rendezői felkéréseket.
rap: November 3-án mutatja be a Müpa Beethoven Fidelióját. Miről szól neked a mű?
GS: Ez egy nagyon nehéz darab. Szabadítóoperának definiálják. Gondolkodtam, hogy mit is jelent nekünk ez a szó ma, egy jóléti társadalom közepén, és arra jutottam, hogy az egyéni fantázia legalább akkora börtön tud lenni, mint a fizikai értelemben vett. Rápörgünk dolgokra és a végsőkig tudunk hozzájuk ragaszkodni. Ugyanez történik a Fidelio szereplőivel is. Ott van például Marcellina, aki elvileg beleszeret a férfinak öltözött Leonorába. Ez számomra kevésbé hihető a 21. században, mint az a feltételezés, hogy ez egy tinédzser lány, aki anya nélkül, egy kemény férfivilágban szocializálódik, és rajongani kezd valakiért, akit nem ismer. Ez a fantáziálás annyira magával ragadja, hogy a rajongása fontosabbá válik, mint maga a rajongás tárgya: nagyjából ezt éljük meg mindannyian tiniként az első plátói szerelem formájában. De érdekelt az is, hogy mi megy végbe valakiben (Florestan), ha évekig be van zárva valahová. Hogy éli meg, ha hirtelen visszanyeri a szabadságát és visszakerül abba a környezetbe, ahonnan évekkel korábban kiszakították. Sajnos konkrét példák bizonyítják, hogy nem tud újra beilleszkedni. Vagy ott van Rocco figurája, Marcellina apja, aki hol nőként, hol gyerekként kezeli a lányát, mert fogalma sincs, melyik a helyes egy tinédzsernél, és nincs körülötte egy nő, aki segítené ebben. Az áriájában az egyik pillanatban csinos nőként ajánlja fel Fideliónak, a másikban pedig a térdén lovacskáztatja… Totál skizofrén viselkedés. Ezek mind-mind nagyon érdekes karakterek már önmagukban is, nem beszélve az egymáshoz fűződő viszonyrendszerükről!
rap: Kikkel készíted?
GS: Mindenekelőtt az alkotótársamat, Árva Nórát kell megemlítenem, aki a díszletért és kosztümért felel. Nórával ez már a hetedik közös produkciónk, és nagyon jó vele dolgozni, már a gondolataimat is tudja! A szereposztást Hollerung Gábor, a produkció zenei vezetője állította össze: Leonora szerepében Szabóki Tünde látható-hallható, Florestan egy osztrák tenorista, Eugene Amesmann lesz, Rocco az amerikai James Moellenhoff, Pizarro pedig Cser Krisztián, aki most debütál ebben a szerepben. Remek csapat, hálás vagyok nekik!
rap: Hogyan állítod színpadra a művet?
GS: Igazodnunk kell a Müpa színpadi lehetőségeihez, ami annyit jelent, hogy nem állnak rendelkezésemre olyan színházi technikák, melyek fokozhatnák a hatást: nincsenek utcák, nincs forgó, és füstöt sem használhatok az orgona miatt. Cserébe viszont zseniális az akusztika! Díszletileg törekedtünk az egyszerűségre: gyakorlatilag a két nagy vetítőfelületen és néhány bútoron kívül nincs más a színpadon, ami elősegíti a koncentrálást a belső történésekre, az emberi viszonyokra. Stílusban az összművészet híve vagyok, mert minden hat ránk, ami körbevesz minket. És bár első hallásra biztosan meghökkentő, de a mostani előadásban képviselteti magát a kortárs tánc, az irodalom és a képzőművészet is. Mindez segíti, hogy asszociatív módon gondolkodtassam a nézőt.
rap: Hol találkozhatunk veled még az évadban?
GS: Három nappal a premier után Sanghajban kezdek egy Lehár-produkciót – A mosoly országa –, ahol november végén lesz bemutató, aztán pedig az Operaházban dolgozom tovább.
rap: Van-e rendezői vágyad?
GS: Ha szó szerint veszem a kérdést, akkor én mindig arról álmodom, amin éppen dolgozom… Izgalmasnak találnám női szemszögből Kékszakállút, csakúgy, mint a Toscát, de szívesen rendezném Händel Orlandóját, vagy Halévytől A zsidónőt is.
