Három hete uralják a balti államok zeneszerzői a budapesti koncertéletet. Szeptember közepén az Európai Hidak eseményeivel kezdődött, majd a múlt hét péntekjén, a CAFe Budapest nyitóhangversenyével, a Sinfonietta Rīga koncertjével folytatódott az észt, a litván és a lett kortárs zene reprezentatív bemutatkozása.
A rigai együttes vendégjátékára meglepően kevesen váltottak jegyet, talán azért, mert Pēteris Vasks és Erkki-Sven Tüür neve idehaza még mindig túlságosan egzotikusan hangzik. Pedig e két név Londonban vagy Berlinben népes közönséget vonzott volna, no nem azért, mert virulensebb kortárs zenei élettel rendelkeznek, mint mi, pusztán csak figyelmesebben követik a kortárs zene utóbbi két évtizedének trendjeit. Tagadhatatlan, hogy a balti zeneszerzés iránti érdeklődésnek döntő lökést adott Arvo Pärt, ám nagy hiba lenne azt feltételezni, hogy az őt követő nemzedékek Pärt köpönyegéből bújtak volna elő, dacára annak, hogy a dekorativitás, a homogén hangszínek iránti elkötelezettség, a zene külső burkának harmonikus-melodikus patinája és a misztika iránti vonzódás valamiféle közös nevezőre utal. A harmincas évei legelején járó Elis Vesik zenekari kompozíciójában (Aegis) bátran halmozza egymásra a disszonanciákat, ám olyan „ügyesen” helyezi el az érzékeny hangokat a harmóniai spektrumban, hogy szinte fel sem tűnnek a karcosabb együttállások. Pēteris Vasks karizmatikus előadóra optimalizált csellóversenye (Presence) még az ifjú Kristaps Bergs mérsékelten delejes szólójával is komoly hatást keltett. Andris Dzenītis kissé közönségesre hangolt ujjongása (Euphoria) akár el is maradhatott volna, Erkki-Sven Tüür rendkívül energikus marimbaversenye (Ardor) pedig valahogy összetöppedt a Müpa hangversenytermében. A lelkes közönség tapsát Heigo Rosin két saját és egy Evelyn Glennie-szólódarabbal köszönte meg, a ráadásszámok spirituális mélységeiről ezúttal sem kellett hosszabban elmélkedni.
Müpa, október 6.
