Carlsonra valószínűleg örökre ráégett a bélyeg, hogy valaha ő volt Kurt Cobain legfőbb drog- és fegyverszállítója, azok azonban, akik egy csúf és gonosz ember csúf és gonosz zenéjét várták szerda este a hajón, alighanem csalódottan bandukoltak haza az esemény után. Igaz, a 46 éves innovátor jelenleg, hogy fogyott vagy húsz kilót, éppen úgy néz ki, mint azok a sorsüldözöttek, akik egy-egy közép-amerikai metadonklinika előtt toporognak a reggeli adagért (és ehhez illően betegesen törékeny a beszédhangja is). A zenéje azonban teljesen más: a mindennapok nyomorúságához ma már kevés köze van, sokkal inkább kozmikusan emelkedett.
A turnéin az elmúlt évtized során változatos vendégzenészekkel (fúvósokkal, csellósokkal) kibővített Earth jelenleg minimalista kiadásban, egyszerű trióként lép színpadra, és ez a fordulat a koncert elején nem igazán látszott átgondolt döntésnek. Az első két-három tételben a zenekar hangzása az elegáns kopárság helyett ugyanis inkább a szimpla szegényesség irányába billent, ráadásul a húrszakadással is megvert Carlson óvatosan torzított gitárjában rendre bennragadtak egyes hangok. Kellett vagy húsz perc ahhoz, hogy a zenekar végre valóságos egységként lüktessen, és Carlson se valahol máshol kalandozzon lélekben, de a koncert második felére végül minden összeállt. Ez a szakasz aztán elég hamar igen magasra ívelt: az elégikus westernfilmek atmoszféráját idéző Old Blackben (amit Carlson bevezetője szerint egyébiránt egy macska ihletett) a takarékos, repetitív futamokat irányító Telecaster minden telibe kapott, csilingelő akkordja régi vágású előkelőséggel töltötte be a teret, a 25 évvel ezelőtti témákat is felhasználó Ouroboros Is Broken pedig misztikusan sűrű volt, mint egy feketemisén negyedére lassított Black Sabbath-szám. Külön érdekes volt látni, hogy Adrienne Davis – aki tíz éve a Hex turnéján még feltűnés nélkül levonulhatott volna bármikor a színpadról – mára mennyire meghatározó tényezővé alakította magát: bárdolatlan, temetői meneteket idéző dobolása adja meg az Earthnek azt a farsúlyt, amely nélkül az amerikai folkhagyományt radikálisan újraértelmező Carlson gitárjátéka könnyen irányát veszíthetné a színpadon. Így viszont, ha eltalálta a frekvenciát, nem kellett neki semmi más. Az utolsó lemez énekeseit, a vendégzenészeket, a külvilágot – mindent és mindenkit feledtetni tudott a leharcolt westerngitár.
A38 Hajó, február 4.
