Koncert

Az utolsó seriff

Az Earth Budapesten

  • Greff András
  • 2015. március 13.

Zene

Dylan Carlson zseniális gitáros, de senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a múltban szerzett rossz hírének ugyanennyi köze volt ahhoz, hogy első budapesti fellépé­sé­re több száz ember jegyet váltson.

Carlsonra valószínűleg örökre ráégett a bélyeg, hogy valaha ő volt Kurt Cobain legfőbb drog- és fegyverszállítója, azok azonban, akik egy csúf és gonosz ember csúf és gonosz zenéjét várták szerda este a hajón, alighanem csalódottan bandukoltak haza az esemény után. Igaz, a 46 éves innovátor jelenleg, hogy fogyott vagy húsz kilót, éppen úgy néz ki, mint azok a sorsüldözöttek, akik egy-egy közép-amerikai metadonklinika előtt toporognak a reggeli adagért (és ehhez illően betegesen törékeny a beszédhangja is). A zenéje azonban teljesen más: a mindennapok nyomorúságához ma már kevés köze van, sokkal inkább kozmikusan emelkedett.

A turnéin az elmúlt évtized során változatos vendégzenészekkel (fúvósokkal, csellósokkal) kibővített Earth jelenleg minimalista kiadásban, egyszerű trióként lép színpadra, és ez a fordulat a koncert elején nem igazán látszott átgondolt döntésnek. Az első két-három tételben a zenekar hangzása az elegáns kopárság helyett ugyanis inkább a szimpla szegényesség irányába billent, ráadásul a húrszakadással is megvert Carlson óvatosan torzított gitárjában rendre bennragadtak egyes hangok. Kellett vagy húsz perc ahhoz, hogy a zenekar végre valóságos egységként lüktessen, és Carlson se valahol máshol kalandozzon lélekben, de a koncert második felére végül minden összeállt. Ez a szakasz aztán elég hamar igen magasra ívelt: az elégikus westernfilmek atmoszféráját idéző Old Blackben (amit Carlson bevezetője szerint egyébiránt egy macska ihletett) a takarékos, repetitív futamokat irányító Telecaster minden telibe kapott, csilingelő akkordja régi vágású előkelőséggel töltötte be a teret, a 25 évvel ezelőtti témákat is felhasználó Ouroboros Is Broken pedig misztikusan sűrű volt, mint egy feketemisén negyedére lassított Black Sabbath-szám. Külön érdekes volt látni, hogy Adrienne Davis – aki tíz éve a Hex turnéján még feltűnés nélkül levonulhatott volna bármikor a színpadról – mára mennyire meghatározó tényezővé alakította magát: bárdolatlan, temetői meneteket idéző dobolása adja meg az Earthnek azt a farsúlyt, amely nélkül az amerikai folkhagyományt radikálisan újraértelmező Carlson gitárjátéka könnyen irányát veszíthetné a színpadon. Így viszont, ha eltalálta a frekvenciát, nem kellett neki semmi más. Az utolsó lemez énekeseit, a vendégzenészeket, a külvilágot – mindent és mindenkit feledtetni tudott a leharcolt westerngitár.

A38 Hajó, február 4.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)