Koncert

Az utolsó seriff

Az Earth Budapesten

  • Greff András
  • 2015. március 13.

Zene

Dylan Carlson zseniális gitáros, de senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a múltban szerzett rossz hírének ugyanennyi köze volt ahhoz, hogy első budapesti fellépé­sé­re több száz ember jegyet váltson.

Carlsonra valószínűleg örökre ráégett a bélyeg, hogy valaha ő volt Kurt Cobain legfőbb drog- és fegyverszállítója, azok azonban, akik egy csúf és gonosz ember csúf és gonosz zenéjét várták szerda este a hajón, alighanem csalódottan bandukoltak haza az esemény után. Igaz, a 46 éves innovátor jelenleg, hogy fogyott vagy húsz kilót, éppen úgy néz ki, mint azok a sorsüldözöttek, akik egy-egy közép-amerikai metadonklinika előtt toporognak a reggeli adagért (és ehhez illően betegesen törékeny a beszédhangja is). A zenéje azonban teljesen más: a mindennapok nyomorúságához ma már kevés köze van, sokkal inkább kozmikusan emelkedett.

A turnéin az elmúlt évtized során változatos vendégzenészekkel (fúvósokkal, csellósokkal) kibővített Earth jelenleg minimalista kiadásban, egyszerű trióként lép színpadra, és ez a fordulat a koncert elején nem igazán látszott átgondolt döntésnek. Az első két-három tételben a zenekar hangzása az elegáns kopárság helyett ugyanis inkább a szimpla szegényesség irányába billent, ráadásul a húrszakadással is megvert Carlson óvatosan torzított gitárjában rendre bennragadtak egyes hangok. Kellett vagy húsz perc ahhoz, hogy a zenekar végre valóságos egységként lüktessen, és Carlson se valahol máshol kalandozzon lélekben, de a koncert második felére végül minden összeállt. Ez a szakasz aztán elég hamar igen magasra ívelt: az elégikus westernfilmek atmoszféráját idéző Old Blackben (amit Carlson bevezetője szerint egyébiránt egy macska ihletett) a takarékos, repetitív futamokat irányító Telecaster minden telibe kapott, csilingelő akkordja régi vágású előkelőséggel töltötte be a teret, a 25 évvel ezelőtti témákat is felhasználó Ouroboros Is Broken pedig misztikusan sűrű volt, mint egy feketemisén negyedére lassított Black Sabbath-szám. Külön érdekes volt látni, hogy Adrienne Davis – aki tíz éve a Hex turnéján még feltűnés nélkül levonulhatott volna bármikor a színpadról – mára mennyire meghatározó tényezővé alakította magát: bárdolatlan, temetői meneteket idéző dobolása adja meg az Earthnek azt a farsúlyt, amely nélkül az amerikai folkhagyományt radikálisan újraértelmező Carlson gitárjátéka könnyen irányát veszíthetné a színpadon. Így viszont, ha eltalálta a frekvenciát, nem kellett neki semmi más. Az utolsó lemez énekeseit, a vendégzenészeket, a külvilágot – mindent és mindenkit feledtetni tudott a leharcolt westerngitár.

A38 Hajó, február 4.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.