Mert noha az 1. szimfónia indulása nem sikerül, és az akusztika is egészen fura - a szabadtéren semmi visszhang, a hangok igen szárazon és kissé csenevészen kerengenek fel a park patinás lombsátra alatt, és akaratlanul is amolyan vibrátó nélküli, "régizenés" hangzás keletkezik így -, a kidolgozási részben már ijesztő elevenséggel és transzparenciával zajlanak az események. Kocsis - Beethoven egyik gúnynevével élve - most "agybirtokosként" dirigálja a Nemzeti Filharmonikusokat, minden hangról tudja, miért került bele a partitúrába, minden gesztust plasztikusan tár elénk,
az ellenőrzött száguldás
és vidámság bámulatos példája ez. A második (álmenüett, hiszen nem 3/4-es, hanem 3/8-os lüktetésű) tétel kézből evő, ártatlan házimuzsikálásként indul, ám a fúgaszerű belépések, az apró súlyeltolódások megéreztetik velünk a későbbi démonikus mestert, és ha eddig nem volt világos, miféle életmű készülődött 1800 táján, akkor a látomásszerűen ránk zúduló harmadik tétel rendet vág az agyban. És bár ez valóban a kecses Menuetto feliratot viseli, erre a szilaj tébolyra bokázzon az, aki beszorult a Messinai-szorosba Szkülláék kutyái közé - az ég ismét vészjóslóan dörög. A negyedik tételben Kocsis fénysebességre kapcsol, a hangászkar bírja, felszabadultan lihegünk velük együtt: de jó, hogy ez a Beethoven megszületett!
Aztán a pódiumra sikerítik a zongorát, a komoly zenekarral most debütáló Fejérvári Zoltán a G-dúr zongoraverseny szólistája lesz. Az idősebbek közül ugyan kinek ne jutna eszébe, hogy 1970-ben a zongorista Kocsis Zoltán szintén ezzel a remekművel kezdte pályáját? Ám a madárcsontú, arckinyomatában legkivált a sápadt Berliozt idéző ifjú nem emlékeztet Kocsisra, ő nem az ördögtől megszállott alkatnak tűnik; sugárzó fénnyel, csodálatosan világos billentéssel, minden hangot kereken megformálva, szenvedélyes költészettel játszik, és noha a felhangokban igen szegény kerti akusztika a legkevésbé sem kedvez a darabnak, az újság erejével ható, friss előadást hallunk, most a mű kamarazenés erényei, a barokkos szólamvezetés rafinériái tündökölnek, valamint a zenekar és a szólista közti parádés együttműködés. A kádencia már nagyromantikus elánnal szól, ám közben komolyan elered az eső; Fejérvári nem zavartatja magát, történjék bármi, ezt még el kell mondania, mi összeszorított foggal drukkolunk neki, és megint megesik a csoda: az elemek unottan ránk legyintenek és visszavonulnak. A második tétel - voltaképpen az egyetlen igazán lassú, merengő hang ezen a gyorstételekkel villogó estén - egy kissé elsikkad ebben a távoli vonatfüttyöket is tapintható közelség-be hozó közegben, de semmi baj, a kirobbanó harmadik elsöpör mindent, és a Fejérvári játékából most előtűnő zavarosabb futamok sem zavarnak senkit - a hangulat szinte familiáris, mindenki érzi, hogy egy nagy jövőjű művész valódi bemutatkozásánál volt jelen, megérdemelt a hatalmas siker.
A 8. szimfónia már ráadásszám, tiszta örömzenélés, Kocsis észbontó tempókat vesz, néha felnéz az égre, mintha új Xerxészként meg akarná pálcázni a vihart, aztán mosolyog, már-már röhög, mi vele tartunk és ezzel a megzaboláz-hatatlan,
fenyegetően jó kedélyű
Beethovennel, örülünk a klarinét egészen rusztikus hangjainak, a csellószólam nyers fűrészelésének, aztán a negyedik tétel szinte parodisztikusan hosszú kódája, Beethoven új és új rendeléssel, az asztalt csapkodva búcsúzik a szimfónia műfajától, végre előkerül a tonika, brávózunk, tapsolnánk reggelig, de Kocsis leparancsolja a színpadról a zenekart, magam Petrivel üvöltenék a legszívesebben: "Húzódjunk be a ponyva alá / s még egy sört! / Mert már zúg az eső." Pedig szellő se moccan.
Martonvásár, július 29.
