Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006. augusztus 3.

Zene

Nyolc kis kritika

PUCCINI TOSCA címû operájának volt olyan élõ tévéközvetítése, amely az eredeti római helyszíneken játszódott, az elsõ felvonás a Sant'Andrea della Valle-templomban, a második a Farnese-palotában, a harmadik az Angyalvárban. Franco Zeffirelli 1985-ben nem ment el az autentikus helyekre - bevitte õket a New York-i Metropolitan színpadára. Soha ilyen dúsgazdag naturalista részleteket, a harmadik felvonásban kétszeri változással (!) a várormon és a kazamatában vagyunk, csoda-e, hogy a gyermeteg amerikaiak minden függönynyitáskor beletapsolnak a zenébe! (A díszlettervezõ is Zeffirelli.) Ez a "grandiosita" persze nem sokat számít, a nagyságot a három fõszereplõnek - három hatalmas személyiség - kell produkálnia. Ennek leginkább Placido Domingo tesz eleget, Cavaradossija heroizmussal megáldott romantikus mûvész, az utolsó harmadban melankolikus haláltudattal. Tenorja még fényes, bár "odafönt" néha feszít. A Wagner-szoprán Hildegard Behrens kevésnek bizonyul a széles dallamívekhez, de intelligensen, "verista" mellhangokkal énekel, és a második felvonástól, amikor már nem mosolyog (a fogai elõnytelenek), hiteles; persze nem az az "egyszerû, naiv nõ", akinek lennie kell. És nem azért öli meg Scarpiát, mert - a rendezõ szerint - így védekezik a vonzó férfi kísértése ellen, de ez nem az õ hibája, hanem Cornell Macneilé, aki értékelhetõ középhangok nélkül, fakó magasságokkal (ha már úgyis a szájban turkáltam) fogatlan farkas. Sinopoli viszont gyönyörûen rezegteti a csuklóját, amikor a Levél-ária zenekari fölvezetésében õt mutatja a kamera. A bónuszban Zeffirelli végigpózolja a római helyszíneket, s a mûvészek elmagyarázzák, mit akartak eljátszani.

- káté -

Deutsche Grammophon/Universal, 2006

****

Ex Symposion Káromkod-ni, átkozódni akkor kél kedvünk, ha kicsúsznak a dolgok az akaratunk alól, ha valami rossz történik velünk, amire nem számítottunk - vagyis akkor, ha tehetetlen kiszolgáltatottjai leszünk valami kívülünk-fölöttünk állónak: ügyetlenségünknek, más ember kénye-kedvének vagy éppen a sorsnak. Amikor képtelenek vagyunk/voltunk hatást gyakorolni olyasvalamire, ami pedig hozzánk tartozik, az életünkhöz, a jóllétünkhöz, bármihez, ami mi magunk vagyunk. Végességünk keserû érzése áraszt el bennünket ilyenkor, efölötti csillapíthatatlan haragunk, és ki mást is vádolhatnánk emiatt, mint helyzetünk ellenpontját, a Mindenhatót.

Hogy aztán ez miképp történik, egyáltalán, hogy miféle beszéd-aktussal, kulturális entitással stb. állunk szemben, milyen érzületek kavarognak a nyomdafestéket ma még éppen csak szokogató kifejezések mögött (bel- és külhonban), effélékrõl szól ez az összeállítás. Bodor Béla bevezetõ tanulmánya kifejezetten izgalmas, de a legnagyobb élményt a nõi szerzõk (Milián Orsolya, Radics Viktória, Vedrana Rudan) írásai nyújtják. Ezek nem reflexív módon, hanem közvetlenül, a káromkodás gesztusa mögött álló érzelmi állapotok felõl árnyalják a képet, és még csak nem is a káromkodás mint férfielõjog toposza az igazán érdekes bennük. Szépírói munkákról van szó, melyekbõl a sarokba szorítottság tehetetlensége süt, de ott van bennük a lázadás hatalmas haragja is, amely egyúttal a továbblépés, a kitörés záloga. Pusztító és önpusztító düh helyett a remény: ha mindenhatóvá nem is, szabadabbá azért mindannyian válhatunk.

- kyt -

55. szám, 2006, 800 Ft

*****

Mozart: Don Giovanni Noha a bombasztikus felcím ("Opera a Palotában világsztárokkal") jámbor túlzásnak bizonyult, azért jócskán értékes estét köszönhetett a Nemzeti Hangversenyterem közönsége a bécsi Theater an der Wien új produkciójából ideruccanó mûvészeknek. A Keith Warner rendezését messze maguk mögött hagyó énekes színészek a koncertszerû elõadások gyakorlatának megfelelõen inkább csak jelezték a hagyomány szerinti cselekményt, s bár ekképp mi pestiek szegényebbek maradtunk egy rendezõi koncepció megismerésével, azért érzéki örömökben bõven részeltettünk. Különösen a címszereplõ Gerald Finleynek lehetünk hálásak a gyönyörért, mert a kanadai bariton behízelgõen szép hang birtokosa, legfeljebb ha a démoni numeravirtuóz kirobbanó energiáját hiányolhattuk vokális alakításából. Finley árnyékában ugyancsak élményszámba ment Hanno Müller-Brachmann, akit szerepformálása és gesztusai elsõrangú Ferruccio Furlanetto-imitátornak mutattak, jóllehet Leporello második felvonásbeli áriájának eléneklésére ezúttal sajna nem nyílt lehetõség. A mû ugyanis az úgynevezett bécsi változatban került elénk, annak teljes szigorával, vagyis több népszerû ária és a moralizáló záróhatos nélkül, ellenben Leporello és Zerlina ritkán elõadott kettõsének felcsendítésével. A recitativókat a csembaló mellett ez estén egy cselló is kísérte, gazdagon s szellemesen, hogy azután kettõsük a zárt számokban rendre átengedje a kíséret jogát a Bertrand de Billy által igazított bécsi rádiószimfonikusoknak. Billy invenciózusan vezényelt, helyenként talántán indokolatlanul fölpörgetve a cselekményt, s iramlásra késztetve énekeseit. Énekeseit, akik tehetségesen, néha kisebb gikszerekkel (és két esetben nyilvánvaló indiszpozíciótól sújtva) hívták életre a beste Don Giovannit, hogy az este végeztével visszaküldjék õt megérdemelt helyére, a kénköves pokolba.

László Ferenc

Mûvészetek Palotája, július 26.

****

Ha te nem lennél Dacára annak, ami Tolsztojnál írva vagyon, mostanában a boldogtalan családok is olyan kiábrándítóan egyformának tûnnek. Igazolásképpen itt van mindjárt Arnaud Desplechin okos és számító filmje, melybõl nem hiányoznak a nagyívû szenvedéstörténetek és a zaklatott lelkek egzotikus példányai, mégis olyan ismerõs (és ismerõsségében viszolyogtató) ez a gyülekezet, mint minden olyan lektûr, melyet a korszakalkotó nagyregények igényével vetnek papírra. Pedig mennyi remek színész (Devos-Amalric-Deneuve), s milyen változatos élethelyzetek. Az egyik történetben a haldokló apa és a halálos ágya mellett emlékeit szortírozó nagyobbik lány, a másikban a lány pszichiátriai kezelésre szoruló volt pasija - megannyi rosszul kezelt viszonylat, ijesztõ felelõsség, hamisan játszott szerep; akad mirõl eszmét cserélni két és fél óra alatt. A kényszerkezelésre kárhoztatott hegedûs a diliház kedélyes légkörében, csinos beutaltaktól és vizitáló bolondoktól körülvéve igyekszik végre bekapcsolódni a való világba, s hasonló kísérletre készül, igaz, jóval polgáribb körülmények között, gyászoló exbarátnõje is. Jaj, maga olyan komplikált! - egy holdfényes kórházi éjszakán így kiált hõsünkre a labilisan is felettébb bájos öngyilkosjelölt, s e laikus, ám igen találó diagnózis tökéletesen áll filmünk egészére is. Olyannyira komplikáltnak és újszerûnek szeretnénk feltûnni, hogy a végén a sok merésznek szánt ritmusváltásból és mûfaji összeviszszaságból ismerõs egyveleg születik: a boldogtalanság és élhetetlenség nem túl eredeti, de felettébb eredetinek gondolt természetrajza.

- köves -

Forgalmazza a Best Hollywood

***

MICHAEL CUNNINGHAM: JELLEGZETES NAPOK Miután Walt Whitman a 19. század közepén megjelentette Fûszálak címû verseskötetét, azt, amelybõl a regény szinte minden második lapján olvasható jelöletlen idézet, a költõ még vagy harminc évig csiszolgatta tovább a verseket. Ideje az 54 éves amerikai Cunninghamnek is lenne a javítgatásra, de nem biztos, hogy érdemes. Könyve három, eltérõ mûfajú részbõl áll, amelyekbõl aligha lesz harmonikus egész. Az elsõ történet az ipari forradalom idején játszódó kísértethistória, a második egy krimi, melyben a szeptember 11-ei tragédiát követõ idõszakban egy fekete bõrû nõi zsaru üldöz a kabátjuk alatt bombával sétáló, öngyilkos merénylõnek készülõ gyerekeket, a harmadik a Földet százötven év múlva ábrázoló sci-fi. A fõ kapocs köztük az lenne, hogy mindegyik történetben van egy/több szereplõ, aki kényszeresen, akarata ellenére az Amerikai Egyesült Államokról, a demokráciáról és az élet örök körforgásáról áradozó Whitman-sorokat ont magából. Az utolsó történetben egy szimuló, azaz mesterségesen elõállított android fújja a verseket társának, a fél méter magas, zöld bõrû, narancssárga szemû, idegen bolygóról jött gyíknõnek. A módszer - jeles író szövegeinek felhasználása - az Órák címû, 1998-ban megjelent regénynél, ahol Virginia Woolf volt a múzsa, egyszer már bevált. Most azonban a komoly témát - mivé lett az optimista Whitman által vizionált Amerika - gyenge poénok rontják: például a sci-fi történetben Tomcruise-nak és Katemossnak neveznek gyerekeket. Ez a rész a legkidolgozatlanabb: nem derül ki például, hogy 2150 körül miért jennel fizetnek Denverben, különösen, hogy a mûben egyetlen japán szereplõ sincs. Van viszont egy másik költõnõ, akit a szerkesztõ kétszer is Emil Dickinsonnak nevez. Ha már szegény Emily így megjárta, csak abban reménykedhetünk, hogy legalább a Whitman-idézetek pontosak.

- kádár -

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006, 374 oldal, 2780 Ft

**

www.elle.hu "Éegyáltalán nem minden nõ jó, az ilyesmi politikailag korrekt dumáktól ennyire inkorrekt a világ: akadnak rondák, gusztustalanok, taszítók, idegesítõk, nyomasztók és most nem jut eszembe több jelzõ. Pocsékvacakok" - írja a jeles kortárs író, adott esetben Kukorelly Endre az Elle magazin elektronikus verziójának Olvasnivaló címû rovatában.

És ez nem irodalom, ez már a recesszió, a forradalmi-esztétikai macsóizmus, amelynek a lényege az, hogy ne tovább, elég volt abból a lovagias korból, amikor az úgynevezett véleményformáló értelmiséghez tartozó úriemberek meglehetõsen jó honoráriumért udvaroltak a nõknek a nõi magazinok hasábjain. (Lásd Kornis Mihály a Nõk Lapjában.) Most az következik, hogy adunk a sztereotípiáknak, miszerint a kövér nõk csúnyák, a soványak szépek, az anya szent, a kurva az nem feleség, odaadó szeretõ pedig szükségeltetik. Az Elle magazin meg ezeknek a szorongáskeltõ polémiáknak állandó terepe.

Az e havi nyomtatott verzióban például Bakács Tibor Settenkedõ fojtogatja a nõi nemet, "in sich", a mellrõl szóló esztétikai és pszichológiai eszmefuttatásaival. Arról beszél a médiasztár, hogy a nõ ne kérkedjen vele, mert ugye az anyamell, meg az õ felesége három évig szoptatta az álló gyereket, és hogy kirúgatta a castingnál a nagycsöcsûeket. Mindezt szerzõi mivoltában is a fasz felsõ végérõl mondja meg.

De ha már egy lapról szól a recenzió, azt még el kell mondani, hogy az otthon, a divat, a test, a lélek, a sztárok és a horoszkóp fejezetek teljesen megfelelnek az itteni elvárásoknak. Színes, szélesvásznú, könnyû, nyári, arisztokratikus és kõkonzervatív.

- sisso -

***

Sonic Youth: Rather Ripped Nem, még véletlenül sem várjuk el a noise rock stílusteremtõ zenekarától, hogy visszatérjen a gyökerekhez, és nem neheztelünk rá, amiért 2006-ban nem a fõsodor ösvényén halad. Egy huszonöt éve a saját útját járó zenekar mi mást is kezdhetne az örökségével, mint hogy nagyívben elfelejti? Ha a nyolcvanas és kilencvenes években a kakofón, szürreál zajzene és az experimentál pop jelentette az avantgárdot, mi lehet a helyes megfejtés a kétezres évtizedben?

Hát persze, hogy a letisztultabb, poposabb dalforma. Azért nem kell megijedni, akad néhány "jelzésszinten" elborult, zajos megoldás, de a Rather Ripped inkább az egyszerûségével tüntet. Kim Gordon például írt egy popslágert (Reena), Thurston Moore pedig az Incinerate címû dalával a kilencvenes évekbeli MTV Europe atmoszféráját hozta vissza sokunk örömére. Nyilván köszönhetõ ez a letisztulás annak, hogy a lemezfelvételek elõtt távozott a zenekarból Jim O'Rourke multiinstrumentalista producer-dalszerzõ, és az is nyilvánvaló, hogy a New York-i szónikusokban már évek (és lemezek) óta érett a közérthetõ dalok megvalósítása iránti vágy. Hát ez most összejött - az egészséges munkamegosztás (Kim Gordon öt, Thurston Moore hat, Lee Ranaldo egy számot jegyez) egy szerethetõ, egészséges poplemezt eredményezett. A Turquoise Boy és a Neutral címû számok hallatán nem lehet kétség: nincs itt semmiféle görcsös koncepció; könnyed, játékos ösztönzene van, erõlködés nékül. Elõ a tornacipõt és a csíkos pólót!

Hó Márton

Universal, 2006

****

BloodRayne Romániában marha sok film készül. A fõváros melletti Castel Film stúdióiban régóta nyüzsögnek a hollywoodi másodliga sztárjai. Forgattak már olyan volumenû "mestermûveket", mint Andy Garcia Modiglianija vagy a legutóbbi két Van Damme-delikatesz. A Hidegheggyel a mérleg nyelve a pozitívumok felé billent; ezt a csorbát hivatott végleg kiküszöbölni a BloodRayne. Az ismert univerzum egyetlen felesketett videojáték-adaptátoraként ismert Uwe Boll segédkódok nélkül lejátszotta a vámpírlány PC-s kalandjait, s érthetetlen módon még Ben Kingsleyt is megnyerte az egyik szerepre: Hunyadiék óta nem trónolt ilyen fess uralkodó a Vajdahunyad-vár dísztermében, kár, hogy a pózoláson kívül mást nemigen csinál. A nagyszabású kosztümös horrorként beharangozott projekt a sztárgázsik és az említett várkastély terembérletének kifizetése után rögtön elvérzett, a forgatókönyvre már nem maradt fedezet. A játék lehetett izgalmas, a film nem az, errõl a Terminátor 3 robotasszonya, a most félig ember, félig vérszívó hõsnõ gondoskodik. BloodRayne karó helyett jatagánnal vág rendet a lelkes román kaszkadõrök és a kisebb számú magyar nemzetiségû statiszták között. Ládikába rejtett belsõségek után kutat, ha megleli, jutalmul Kingsley szemfogait kapja nyaki ütõerébe. A vámpirológia örökérvényû alaptéziseire fittyet hánynak az alkotók, így a lenyûgözõ és hiteles erdélyi tájak ellenére állítjuk: ezt most jól elszúrták. E buta maszlag valahol a Kárhozottak királynõje és a Vámpírok: a gyilkos csapat között haldoklik félúton. A nyár nagy szívása.

Balázs Áron

A Paradigma Film bemutatója

*

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.