PUCCINI TOSCA címû operájának volt olyan élõ tévéközvetítése, amely az eredeti római helyszíneken játszódott, az elsõ felvonás a Sant'Andrea della Valle-templomban, a második a Farnese-palotában, a harmadik az Angyalvárban. Franco Zeffirelli 1985-ben nem ment el az autentikus helyekre - bevitte õket a New York-i Metropolitan színpadára. Soha ilyen dúsgazdag naturalista részleteket, a harmadik felvonásban kétszeri változással (!) a várormon és a kazamatában vagyunk, csoda-e, hogy a gyermeteg amerikaiak minden függönynyitáskor beletapsolnak a zenébe! (A díszlettervezõ is Zeffirelli.) Ez a "grandiosita" persze nem sokat számít, a nagyságot a három fõszereplõnek - három hatalmas személyiség - kell produkálnia. Ennek leginkább Placido Domingo tesz eleget, Cavaradossija heroizmussal megáldott romantikus mûvész, az utolsó harmadban melankolikus haláltudattal. Tenorja még fényes, bár "odafönt" néha feszít. A Wagner-szoprán Hildegard Behrens kevésnek bizonyul a széles dallamívekhez, de intelligensen, "verista" mellhangokkal énekel, és a második felvonástól, amikor már nem mosolyog (a fogai elõnytelenek), hiteles; persze nem az az "egyszerû, naiv nõ", akinek lennie kell. És nem azért öli meg Scarpiát, mert - a rendezõ szerint - így védekezik a vonzó férfi kísértése ellen, de ez nem az õ hibája, hanem Cornell Macneilé, aki értékelhetõ középhangok nélkül, fakó magasságokkal (ha már úgyis a szájban turkáltam) fogatlan farkas. Sinopoli viszont gyönyörûen rezegteti a csuklóját, amikor a Levél-ária zenekari fölvezetésében õt mutatja a kamera. A bónuszban Zeffirelli végigpózolja a római helyszíneket, s a mûvészek elmagyarázzák, mit akartak eljátszani.
- káté -
Deutsche Grammophon/Universal, 2006
****
Ex Symposion Káromkod-ni, átkozódni akkor kél kedvünk, ha kicsúsznak a dolgok az akaratunk alól, ha valami rossz történik velünk, amire nem számítottunk - vagyis akkor, ha tehetetlen kiszolgáltatottjai leszünk valami kívülünk-fölöttünk állónak: ügyetlenségünknek, más ember kénye-kedvének vagy éppen a sorsnak. Amikor képtelenek vagyunk/voltunk hatást gyakorolni olyasvalamire, ami pedig hozzánk tartozik, az életünkhöz, a jóllétünkhöz, bármihez, ami mi magunk vagyunk. Végességünk keserû érzése áraszt el bennünket ilyenkor, efölötti csillapíthatatlan haragunk, és ki mást is vádolhatnánk emiatt, mint helyzetünk ellenpontját, a Mindenhatót.
Hogy aztán ez miképp történik, egyáltalán, hogy miféle beszéd-aktussal, kulturális entitással stb. állunk szemben, milyen érzületek kavarognak a nyomdafestéket ma még éppen csak szokogató kifejezések mögött (bel- és külhonban), effélékrõl szól ez az összeállítás. Bodor Béla bevezetõ tanulmánya kifejezetten izgalmas, de a legnagyobb élményt a nõi szerzõk (Milián Orsolya, Radics Viktória, Vedrana Rudan) írásai nyújtják. Ezek nem reflexív módon, hanem közvetlenül, a káromkodás gesztusa mögött álló érzelmi állapotok felõl árnyalják a képet, és még csak nem is a káromkodás mint férfielõjog toposza az igazán érdekes bennük. Szépírói munkákról van szó, melyekbõl a sarokba szorítottság tehetetlensége süt, de ott van bennük a lázadás hatalmas haragja is, amely egyúttal a továbblépés, a kitörés záloga. Pusztító és önpusztító düh helyett a remény: ha mindenhatóvá nem is, szabadabbá azért mindannyian válhatunk.
- kyt -
55. szám, 2006, 800 Ft
*****
Mozart: Don Giovanni Noha a bombasztikus felcím ("Opera a Palotában világsztárokkal") jámbor túlzásnak bizonyult, azért jócskán értékes estét köszönhetett a Nemzeti Hangversenyterem közönsége a bécsi Theater an der Wien új produkciójából ideruccanó mûvészeknek. A Keith Warner rendezését messze maguk mögött hagyó énekes színészek a koncertszerû elõadások gyakorlatának megfelelõen inkább csak jelezték a hagyomány szerinti cselekményt, s bár ekképp mi pestiek szegényebbek maradtunk egy rendezõi koncepció megismerésével, azért érzéki örömökben bõven részeltettünk. Különösen a címszereplõ Gerald Finleynek lehetünk hálásak a gyönyörért, mert a kanadai bariton behízelgõen szép hang birtokosa, legfeljebb ha a démoni numeravirtuóz kirobbanó energiáját hiányolhattuk vokális alakításából. Finley árnyékában ugyancsak élményszámba ment Hanno Müller-Brachmann, akit szerepformálása és gesztusai elsõrangú Ferruccio Furlanetto-imitátornak mutattak, jóllehet Leporello második felvonásbeli áriájának eléneklésére ezúttal sajna nem nyílt lehetõség. A mû ugyanis az úgynevezett bécsi változatban került elénk, annak teljes szigorával, vagyis több népszerû ária és a moralizáló záróhatos nélkül, ellenben Leporello és Zerlina ritkán elõadott kettõsének felcsendítésével. A recitativókat a csembaló mellett ez estén egy cselló is kísérte, gazdagon s szellemesen, hogy azután kettõsük a zárt számokban rendre átengedje a kíséret jogát a Bertrand de Billy által igazított bécsi rádiószimfonikusoknak. Billy invenciózusan vezényelt, helyenként talántán indokolatlanul fölpörgetve a cselekményt, s iramlásra késztetve énekeseit. Énekeseit, akik tehetségesen, néha kisebb gikszerekkel (és két esetben nyilvánvaló indiszpozíciótól sújtva) hívták életre a beste Don Giovannit, hogy az este végeztével visszaküldjék õt megérdemelt helyére, a kénköves pokolba.
László Ferenc
Mûvészetek Palotája, július 26.
****
Ha te nem lennél Dacára annak, ami Tolsztojnál írva vagyon, mostanában a boldogtalan családok is olyan kiábrándítóan egyformának tûnnek. Igazolásképpen itt van mindjárt Arnaud Desplechin okos és számító filmje, melybõl nem hiányoznak a nagyívû szenvedéstörténetek és a zaklatott lelkek egzotikus példányai, mégis olyan ismerõs (és ismerõsségében viszolyogtató) ez a gyülekezet, mint minden olyan lektûr, melyet a korszakalkotó nagyregények igényével vetnek papírra. Pedig mennyi remek színész (Devos-Amalric-Deneuve), s milyen változatos élethelyzetek. Az egyik történetben a haldokló apa és a halálos ágya mellett emlékeit szortírozó nagyobbik lány, a másikban a lány pszichiátriai kezelésre szoruló volt pasija - megannyi rosszul kezelt viszonylat, ijesztõ felelõsség, hamisan játszott szerep; akad mirõl eszmét cserélni két és fél óra alatt. A kényszerkezelésre kárhoztatott hegedûs a diliház kedélyes légkörében, csinos beutaltaktól és vizitáló bolondoktól körülvéve igyekszik végre bekapcsolódni a való világba, s hasonló kísérletre készül, igaz, jóval polgáribb körülmények között, gyászoló exbarátnõje is. Jaj, maga olyan komplikált! - egy holdfényes kórházi éjszakán így kiált hõsünkre a labilisan is felettébb bájos öngyilkosjelölt, s e laikus, ám igen találó diagnózis tökéletesen áll filmünk egészére is. Olyannyira komplikáltnak és újszerûnek szeretnénk feltûnni, hogy a végén a sok merésznek szánt ritmusváltásból és mûfaji összeviszszaságból ismerõs egyveleg születik: a boldogtalanság és élhetetlenség nem túl eredeti, de felettébb eredetinek gondolt természetrajza.
- köves -
Forgalmazza a Best Hollywood
***
MICHAEL CUNNINGHAM: JELLEGZETES NAPOK Miután Walt Whitman a 19. század közepén megjelentette Fûszálak címû verseskötetét, azt, amelybõl a regény szinte minden második lapján olvasható jelöletlen idézet, a költõ még vagy harminc évig csiszolgatta tovább a verseket. Ideje az 54 éves amerikai Cunninghamnek is lenne a javítgatásra, de nem biztos, hogy érdemes. Könyve három, eltérõ mûfajú részbõl áll, amelyekbõl aligha lesz harmonikus egész. Az elsõ történet az ipari forradalom idején játszódó kísértethistória, a második egy krimi, melyben a szeptember 11-ei tragédiát követõ idõszakban egy fekete bõrû nõi zsaru üldöz a kabátjuk alatt bombával sétáló, öngyilkos merénylõnek készülõ gyerekeket, a harmadik a Földet százötven év múlva ábrázoló sci-fi. A fõ kapocs köztük az lenne, hogy mindegyik történetben van egy/több szereplõ, aki kényszeresen, akarata ellenére az Amerikai Egyesült Államokról, a demokráciáról és az élet örök körforgásáról áradozó Whitman-sorokat ont magából. Az utolsó történetben egy szimuló, azaz mesterségesen elõállított android fújja a verseket társának, a fél méter magas, zöld bõrû, narancssárga szemû, idegen bolygóról jött gyíknõnek. A módszer - jeles író szövegeinek felhasználása - az Órák címû, 1998-ban megjelent regénynél, ahol Virginia Woolf volt a múzsa, egyszer már bevált. Most azonban a komoly témát - mivé lett az optimista Whitman által vizionált Amerika - gyenge poénok rontják: például a sci-fi történetben Tomcruise-nak és Katemossnak neveznek gyerekeket. Ez a rész a legkidolgozatlanabb: nem derül ki például, hogy 2150 körül miért jennel fizetnek Denverben, különösen, hogy a mûben egyetlen japán szereplõ sincs. Van viszont egy másik költõnõ, akit a szerkesztõ kétszer is Emil Dickinsonnak nevez. Ha már szegény Emily így megjárta, csak abban reménykedhetünk, hogy legalább a Whitman-idézetek pontosak.
- kádár -
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006, 374 oldal, 2780 Ft
**
www.elle.hu "Éegyáltalán nem minden nõ jó, az ilyesmi politikailag korrekt dumáktól ennyire inkorrekt a világ: akadnak rondák, gusztustalanok, taszítók, idegesítõk, nyomasztók és most nem jut eszembe több jelzõ. Pocsékvacakok" - írja a jeles kortárs író, adott esetben Kukorelly Endre az Elle magazin elektronikus verziójának Olvasnivaló címû rovatában.
És ez nem irodalom, ez már a recesszió, a forradalmi-esztétikai macsóizmus, amelynek a lényege az, hogy ne tovább, elég volt abból a lovagias korból, amikor az úgynevezett véleményformáló értelmiséghez tartozó úriemberek meglehetõsen jó honoráriumért udvaroltak a nõknek a nõi magazinok hasábjain. (Lásd Kornis Mihály a Nõk Lapjában.) Most az következik, hogy adunk a sztereotípiáknak, miszerint a kövér nõk csúnyák, a soványak szépek, az anya szent, a kurva az nem feleség, odaadó szeretõ pedig szükségeltetik. Az Elle magazin meg ezeknek a szorongáskeltõ polémiáknak állandó terepe.
Az e havi nyomtatott verzióban például Bakács Tibor Settenkedõ fojtogatja a nõi nemet, "in sich", a mellrõl szóló esztétikai és pszichológiai eszmefuttatásaival. Arról beszél a médiasztár, hogy a nõ ne kérkedjen vele, mert ugye az anyamell, meg az õ felesége három évig szoptatta az álló gyereket, és hogy kirúgatta a castingnál a nagycsöcsûeket. Mindezt szerzõi mivoltában is a fasz felsõ végérõl mondja meg.
De ha már egy lapról szól a recenzió, azt még el kell mondani, hogy az otthon, a divat, a test, a lélek, a sztárok és a horoszkóp fejezetek teljesen megfelelnek az itteni elvárásoknak. Színes, szélesvásznú, könnyû, nyári, arisztokratikus és kõkonzervatív.
- sisso -
***
Sonic Youth: Rather Ripped Nem, még véletlenül sem várjuk el a noise rock stílusteremtõ zenekarától, hogy visszatérjen a gyökerekhez, és nem neheztelünk rá, amiért 2006-ban nem a fõsodor ösvényén halad. Egy huszonöt éve a saját útját járó zenekar mi mást is kezdhetne az örökségével, mint hogy nagyívben elfelejti? Ha a nyolcvanas és kilencvenes években a kakofón, szürreál zajzene és az experimentál pop jelentette az avantgárdot, mi lehet a helyes megfejtés a kétezres évtizedben?
Hát persze, hogy a letisztultabb, poposabb dalforma. Azért nem kell megijedni, akad néhány "jelzésszinten" elborult, zajos megoldás, de a Rather Ripped inkább az egyszerûségével tüntet. Kim Gordon például írt egy popslágert (Reena), Thurston Moore pedig az Incinerate címû dalával a kilencvenes évekbeli MTV Europe atmoszféráját hozta vissza sokunk örömére. Nyilván köszönhetõ ez a letisztulás annak, hogy a lemezfelvételek elõtt távozott a zenekarból Jim O'Rourke multiinstrumentalista producer-dalszerzõ, és az is nyilvánvaló, hogy a New York-i szónikusokban már évek (és lemezek) óta érett a közérthetõ dalok megvalósítása iránti vágy. Hát ez most összejött - az egészséges munkamegosztás (Kim Gordon öt, Thurston Moore hat, Lee Ranaldo egy számot jegyez) egy szerethetõ, egészséges poplemezt eredményezett. A Turquoise Boy és a Neutral címû számok hallatán nem lehet kétség: nincs itt semmiféle görcsös koncepció; könnyed, játékos ösztönzene van, erõlködés nékül. Elõ a tornacipõt és a csíkos pólót!
Hó Márton
Universal, 2006
****
BloodRayne Romániában marha sok film készül. A fõváros melletti Castel Film stúdióiban régóta nyüzsögnek a hollywoodi másodliga sztárjai. Forgattak már olyan volumenû "mestermûveket", mint Andy Garcia Modiglianija vagy a legutóbbi két Van Damme-delikatesz. A Hidegheggyel a mérleg nyelve a pozitívumok felé billent; ezt a csorbát hivatott végleg kiküszöbölni a BloodRayne. Az ismert univerzum egyetlen felesketett videojáték-adaptátoraként ismert Uwe Boll segédkódok nélkül lejátszotta a vámpírlány PC-s kalandjait, s érthetetlen módon még Ben Kingsleyt is megnyerte az egyik szerepre: Hunyadiék óta nem trónolt ilyen fess uralkodó a Vajdahunyad-vár dísztermében, kár, hogy a pózoláson kívül mást nemigen csinál. A nagyszabású kosztümös horrorként beharangozott projekt a sztárgázsik és az említett várkastély terembérletének kifizetése után rögtön elvérzett, a forgatókönyvre már nem maradt fedezet. A játék lehetett izgalmas, a film nem az, errõl a Terminátor 3 robotasszonya, a most félig ember, félig vérszívó hõsnõ gondoskodik. BloodRayne karó helyett jatagánnal vág rendet a lelkes román kaszkadõrök és a kisebb számú magyar nemzetiségû statiszták között. Ládikába rejtett belsõségek után kutat, ha megleli, jutalmul Kingsley szemfogait kapja nyaki ütõerébe. A vámpirológia örökérvényû alaptéziseire fittyet hánynak az alkotók, így a lenyûgözõ és hiteles erdélyi tájak ellenére állítjuk: ezt most jól elszúrták. E buta maszlag valahol a Kárhozottak királynõje és a Vámpírok: a gyilkos csapat között haldoklik félúton. A nyár nagy szívása.
Balázs Áron
A Paradigma Film bemutatója
*