Incredibly stimulating, vagyis hogy hihetetlen módon birizgálja az ember kíváncsiságát és tenni aka-rását - Robert Plant mondta ezt a Folk Roots (újabban: fROOTS) című angol lapról, a folk- illetve (az utóbbi időkben inkább) világzene évtizedek óta megbízható információs forrásáról, melynek internetes verziója ezzel az idézettel indítja önfényező szekcióját. Aki arra kíváncsi, hogy mi a csodát piszkált ki a hajdani Led Zeppelin énekeséből a lap által körülírt zenei világ, ne csináljon más programot szerda estére. De egyébként is, a szokott helyen, a szokott időben (17.00, 18.15, 19.45 és 21.30) kezdődnek a koncertek; egyebek mellett négy olyan előadó is itt lesz, akinek új lemeze az első húsz között található az európai rádiók világzenei szerkesztőinek júliusi listáján: Natacha Atlas, Lila Downs, Susana Baca és Toumani Diabaté.
Előttük azonban még Robert Plant.
szerda
augusztus 9.
Nem véletlen, hogy a Sziget Fesztivál idei fellépőinek rocktörténetileg legnagyobb neve éppen a világzenei színpadot tiszteli meg: Robert Plant életművének megvannak az errefelé mutató pontjai. Bár a Led Zeppelin kétségtelenül a metál klasszikusa, tessék visszahallgatni bluesra, akusztikus folkra, sőt arab és indiai hangzásokra nyitott füllel, s nyilvánvalóvá válik, mit keres itt. Ez a szál erősödött meg új együttese, a Robert Plant & The Strange Sensation Mighty Rearranger című, Grammy-jelölt albumán, ami mellesleg drum'n'bass érintettségről is árulkodik - nyilván erre épül majd a koncert programja. A zenekar meghatározó tagja a Közel-Keleten nevelkedett gitáros, Justin Adams, aki két éve ugyanitt, saját együttesével már bemutatta, hogyan folyhat össze egy fehér kézben a Mississippi delta-blues és annak mali változata. Mindketten visszatérő vendégei - olykor fellépői - a dél-szaharai Sivatag Fesztiválnak. Májusban Plant és a Strange Sensation (no meg a tavaly a Szigeten járt Tinariwen) is játszott az év elején elhunyt Ali Farka Touré emlékére rendezett koncerten - ez azért jelez valamit. A Sziget most már mindörökre nélkülözni fogja a mali blues atyját, Robert Plant azonban itt lesz, és tán még a metálos színpad nézőseregét is átcsábítja.
De persze nem ő nyitja a napot, hanem Danyel Waro, Réunion szigetéről. Ha hirtelenjében nem sikerül betájolni, segítek: Madagaszkár és Mauritius szigete között, az Indiai-óceánon keressék, Franciaország külbirtoka. Danyel Waro kreol nyelvjárásban énekel a cukornádültetvények munkadalainak örökségét hordozó felelgetős kórusok és ragályos ritmusok kíséretében. Utána az elmúlt évek egyik legnagyobb felfedezettje, a díjakkal dekorált Susheela Raman következik: képzeljenek Sade mögé dél-indiai hátteret, az angol mellett tamil szövegekkel, szitárral, tablával. Szívbe markolóan érzékeny, dzseszszes pop (legújabb, Music For Crocodiles című albumáról: Narancs, 2005. november 17.). Kifejezetten jól szólna közvetlenül utána Robert Plant, de hogy ne legyen egészen sima az átmenet, előbb egy balkáni kiruccanás következik a Boban Markovic Orkestarral. Visszatérő szigeti vendégek lévén, érdekes megfigyelni, hogyan nő fel és játszik egyre fontosabb szerepet a rezes bandát vezető apa mellett a tinédzser fiú, Marko, aki a legújabb albumon már szerzőként is szerepel (kritikailag a Promise-ról: Narancs, február 2.).
csütörtök
augusztus 10.
Korábban a Nagyszínpadon vágtáztak a Halottkémek, majd jótékony szünet. Most a világzenei színtéren ráz fel a délutáni szendergésből a Vágtázó Csodaszarvas, amit sokra hivatott zenészek társaságában tavaly év végén indított útjára Grandpierre Attila, a lovas népek "ősi tánczenéjére" és Bartók népzenei felfogására hivatkozván (bővebben: Narancs, március 23.). Lóharapást szőrivel, gondolhatta a programszerkesztő, s hun fergetegre New York-i zsidó őrületet javallt: a Csodaszarvas után David Krakauer zenekara következik, a Klezmer Madness!. A felkiáltójel a név része, a korai Klezmaticsben is szerepelt klarinétos ehhez híven teszi hozzá a magáét a klezmer virulens hagyományához.
Ha színpadon nem is, de a moziban már láthattuk és hallhattuk Lila Downst: mélyen átélt énekével hathatósan hozzájárult a tragikus sorsú mexikói festőnő, Frida Kahlo életét bemutató Frida című filmhez. A mexikói indián és amerikai származású énekesnő egy egész élet drámáját képes dalai három-négy percébe sűríteni, de mindez igazán úgy teljes, ha ott ragyog mellette a tangóharmonika cifrázta napsugaras életöröm is. És ott ragyog. Hasonló végpontok között, nász és gyász érzelmi hullámain ringat Goran Bregovic Wedding & Funeral Bandje is, csak persze az ő világával, a Balkánnal közvetlenebbül érintkezünk. Játszottak már a Szigeten, s tavaly a Művészetek Palotájában is, de a moziból is (Cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Underground stb.) ismerős lehet repertoárjuk egy része.
péntek
augusztus 11.
A Balkán felől, a Balkan Fever című számmal indítja első "rendes" albumát a Pannonia All Stars Ska Orchestra, ami eszünkbe juttathatja, hogy a 80-as évek elejének tiszavirág-életű magyar ska-hulláma által felszínre dobott bajai Fórum együttes az akkori jugó színtérre is tekintve próbálkozott az Angliában új életre kelt ska magyarításával, amiből egyetlen sláger mellett inkább csak gyengécske umca-umca sült ki. A PASO szerencsére sokkal jobban érzi és adja át Jamaica zenéjét (a Budapest Ska Mood című albumról: Narancs, március 2.). Utánuk a rock-ra• egyik legjobbja következik: a francia Les Boukakes - miként azt olvasni lehet - elnevezését két rasszista inzultusból gyúrták össze. Mintha nem volna egy is épp elég.
Ali Farka Tourét már Robert Plant kapcsán emlegettük, de itt újra kötelező: úgy egy éve jelent meg az idős mali bluesgitáros és negyvenéves pályatársa, a korajátékos Toumani Diabaté közös albuma. Touré számára már a végső búcsú felé vezető út állomása volt ez, Diabaté számára vezető pozíció-jának megerősítése. A mai afrikai zene egyik elismert mesterét és 21 húros tradicionális hangszerét, a korát ezúttal a Symmetric Orchestra élén láthatjuk (Boulevard de l'Independance című albumáról: Narancs, április 13.). Diabaté után az előző afrikai zenészgeneráció egyik sztárja, a kameruni Manu Dibango szaxofonozza rá a maga színeit az Enzo Avitabile vezette Bottari ritmusaira. A hordókat püfölő nápolyi zenekar tavaly ilyenkor is itt járt a Szigeten, no de akkor a Save the World című lemezükön is vendégeskedő Dibango nélkül.
szombat
augusztus 12.
Az utóbbi években nagyszerű énekesnőkkel dolgozó és egy sor remek albumot készítő Makámot tavasszal teljesen újjászervezte a dalokat szerző Krulik Zoltán, így a napi műsor nyitánya egyúttal egy új korszak kezdete is lehet. Az őket követő Orange Blossom kapcsán ismét Robert Plant jön a képbe: a Szigeten ugyan két nap választja el őket, de különben ez a francia társaság szolgál idei turnéjának előzenekaraként. Mintha Natacha Atlast és a Transglobal Undergroundot hallanánk, alul rockos gitárok és némi reggae-beütés, fölül arab dallamok és vonósok, köröskörül transzba táncoltató elektronika.
Az estet két visszatérő produkció zárja. A Spakka-Neapolis 55 - simán Spaccanapoli néven - 2002-ben már ideigézte a mediterrán vidék és a nápolyi utca varázsát, semmi ok feltételezni, hogy most másképp tennének. Hasonló a helyzet a nigériai Femi Kutival, aki Positive Force nevű zenekara élén szintén 2002-ben bizonyította, hogy nemcsak 1997-ben elhunyt apja, Fela Kuti miatt érdemes a figyelemre, hanem egyszerűen mert magával ragadó mai afrobeat zenét csinál, a számok öt-nyolc perces időtartama jóvoltából ráadásul könnyebben befogadhatót is, mint anno a húsz-harminc perces instrumentális menetekre beállt Fela. Stúdióban is jók (Fight To Win), színpadon pedig végképp, ezt láthattuk, és a saját klubjában rögzített Live At The Shrine is bizonyítja (a DVD-ről: Narancs, 2005. április 7., Femi Kutiról bővebben: Narancs, 2002. augusztus 15.).
vasárnap
augusztus 13.
Aki az elmúlt években élvezettel hallgatta a kubai Omara Portuondo, a Zöld-foki-szigetekről érkező Cesaria Evora vagy a kolumbiai Toto La Momposina műsorát, az le ne késse a vasárnapot nyitó Susana Baca fellépését: hasonló minőségre számíthat, ezúttal Peruból. Az afro-perui hagyományt képviselő énekesnő nemzetközi karrierjét a Talking Heads-fej David Byrne által alapított Luaka Bop kiadó egyengeti, finom, akusztikus zenéjébe bedolgozik Marc Ribot New York-i gitáros is (Susana Baca életútjáról és Travesías című, legfrissebb albumáról: Narancs, június 1.). Ha a Szigeten nem lesz is jelen, Ribot gitárja címszerepet játszik a berlini 17 Hippies idei albumán (17 Hippies Play Guitar). Velük egyúttal a műsor akusztikus jellege is folytatódik. Bőgő, gitár, ukulele, buzuki, bendzsó, hegedű, cselló, tangóharmonika, klarinét, fuvola, trombita, harsona, doromb, éneklő fűrész szólaltatja meg az instrumentális vagy épp német, francia és angol nyelvű songokat és sanzonokat. A The Greatest Show On Earth című DVD-vel immár tíz évre viszszatekintő, jelenleg tizenhárom fős kollektíva a legvonzóbb berlini zenét produkálja a 80-as évek fallal körülzárt korszaka (Neubauten, Bad Seeds) óta - legalábbis számomra.
A vacsoraidőt kitöltő, szlovákiai magyar zenészek alkotta Ghymes után a pop-ra• egyik legnagyobb sztárja, Cheb Mami visz bele az éjszakába: művészneve feminin hangzása ellenére a negyvenéves Mami cheb, azaz fickó. 1985-ben települt át Algériából a műfaj nagyipari működését biztosító Párizsba, ahol a Szigeten is járt Khaled mellett különleges énektudása révén nagy karriert futott be, 2000-ben a Stinggel közös Desert Rose pedig egész magasra röpítette. Két évvel ezelőtti koncertalbumán (Live au Grand Rex) mások mellett Susheela Raman is vendégszerepelt - duójuk itt most elmarad, külön-külön viszont mindkettejüket láthatjuk.
hétfő
augusztus 14.
Skrecz - ez egy új lengyel szó, a szótárban még aligha találha-tó, magyarul annyit tesz, mint szkreccs, angol eredetiben scratch. Ide pedig úgy kerül, mint egy megfelelő pillanatban elhelyezett rámás csizma az asztalra: a programot teljes gőzzel beindító népi vonósnégyes, a Zakopower zenéjét elektronikus ritmusokkal felturbózó Marek Pospieszalski jóvoltából. (Lelőhely: a zenekar eddigi egyetlen albuma, a Musichal, annak is leginkább a harmadik száma, a Ballada o Józku; laudáció: Narancs, 2005. november 24.)
Az elefántcsontparti válogatott kevesebbet mutatott a vártnál a focivébén, így hát Tiken Jah Fakolyn a sor, hogy kárpótlást nyújtson: fog az menni, semmi kétség. És nem a focikapcsolat miatt (1998-ban, amikor Párizsban a franciák nyertek, ő hangolta fel a stadion közönségét), hanem mert a műfaj egyik legnagyobb mai afrikai csillaga hibátlan jamaicai roots-reggae-t játszik, csipetnyi közép-nyugat-afrikai és raggae-ízesítéssel. Számai politikai üzenete miatt a hivatalos Elefántcsontpart nem annyira rajong érte, de ez is csak azt bizonyítja, hogy sok százezres rajongótábo-rának van igaza. S ha már foci, a Hleb szóról ezúttal kéretik nem az Arsenal belorusz középpályására asszociálni, hanem a Leningrad együttes idei albumára, aminek jó részét alighanem kíméletlenül lenyomják majd a Szigeten. Ráférnének más színpadokra is, de ennek a vodka érlelte hangon világgá ordított, rockos ska-őrületnek, mely egy-egy akusztikus gitáros ballada kedvéért meg-megpihen, itt is helye van (a tavalyi Leningrad CD-ről: Narancs, 2005. szeptember 22.).
Leningrad után kezdődnek az ezeregy fehér éjszaka meséi: régi ismerőse a Sziget közönségének Natacha Atlas, akitől ezúttal is elektronikával körített és hastánccal illusztrált arab dalok várhatók - plusz ami csak idei albuma, a Mish Maul egyik száma óta létezik: arab bossanova. Ha létezik tiszta kevert, akkor ez az.
kedd
augusztus 15.
"Énekelek, repülök ágról ágra, keresek és találok" - mondja Palya Bea, az egyetlen olyan nap első szereplője, amikor két magyar és két külföldi szereplőgárda váltja egymást a világzenei színpadon. A Folkestrához kötődő dalok mellett gazdag szólórepertoárt épített magának új muzsikustársaival, bőven van miből összeállítania egy műsorra valót (legutóbbi, Herczku és Szalóki Ágikkal közös koncertjéről: Narancs, június 7., Weöres Sándor Psychéjéből készített CD-jéről: Narancs, június 29.), a Besh o droM pedig ezúttal is biztos befutó (Ha megfogom az ördögöt című albumáról: Narancs, február 2.).
Kettejük között egy harmincéves francia-kanadai zenekar mutatkozik be: La Bottine Souriante. Már nevük (Mosolygó Csizma) sejteti, hogy - akárcsak a Besh o droM és az egész hetet záró Afro Celt Sound System - ha belevágnak, önkéntelenül is beindul a láb, és edzettségi, illetve alkoholos befolyásoltsági fokától függő, táncszerű mozdulatokra merészkedik. A kilenc québeci zenész az ír, skót és francia gyökerekből táplálkozó kanadai folkzenét dzsesszes, sőt salsás irányba is el-elkanyarítja, de bármerre lyukad is ki a Csizma, a szakadatlanul kopogó ritmus egységben tartja a produkciót, mozgásban a közönséget. Nagyjából ilyesmi várható az Afro Celt Sound Systemtől is, persze Afrika, Ázsia és az elektronika felé hajló hangsúlyokkal, hosszabb, meditatív passzusokkal és mindenképp nagyobb körítéssel, már ahogy az egy vérbeli fesztiválzenekartól elvárható, egy egyhetes sorozat méltó lezárásaként, apait-anyait beleadva.
