A Védtelen ártatlanság nagyot lép egy stilisztikai eszközként is használt áttételesség felé, már ami a történelem és a hálószoba világának az egymás mellé helyezését illeti. A sztori valójában önnön elmondásának a története (egy háború alatti filmforgatásé, ahol a hálószoba már csak helyszíne a majdnem-tragédiának, ám végül beront az ablakon a majdnem-végkifejlet). Meg a felidézett és a mostani filmben is fokozatosan főszereplővé avanzsáló artistáé. Meg az akarat parttalanságáé (értelmetlenségéé?) és így tovább - bele is émelyednénk, ha nem lenne mindez elviccelve, kifigurázva, eltartva önmagától. De Makavejev, bár kíméletlen, nem gonosz, úgyhogy a távolításból is kisejlik saját viszonylagossága. Mindezen bonyolítások és áttételek mögött persze biztonság van. Annak a biztonsága, aki csak azt tudja mondani, hogy a fene se tudja, akinek az életbeli zavaros dolgok ügyében tetszelegni vagy hazudozni végképp semmi kedve. Így az utolsó aduját, a játékosságét is kiteheti - az élet abszurditásainak felvonultatása mellé saját kezű képtelenségeit. Tördelheti, dekomponálhatja a történetet idő előtti posztmodernként, az élet leküzdhetetlen zagyvaságával harcba bocsátkozni úgysem lehet. Dehogy akar az élet élni, burjánzani szeret az, kuszálódni, mi pedig, semmit sem tanuló, mindent felejtő ösztönlények, boldogan szekundálunk neki.
Az élet mint burján - Makavejev a 60-es években
Az élet él, és élni akar, mégpedig csupa nagy É-vel, mint egy ház, akkorákkal.
Ami pedig nagy költőnknek ezt a - lássuk be, kissé idétlen - bombasztját illeti, idegesítően belekapaszkodott az agyamba, miközben már a harmadik, még a hatvanas években készült Makavejev-filmet néztem a mintamoziban. Szerencsére éppen ez a harmadik, a Védtelen ártatlanság csavarint egyet a beválni látszó receptúrán. Az 1965-ös Az ember nem madár és két évvel későbbi utóda és örököse, a Szerelmi történet, avagy egy postáskisasszony tragédiája esetében is érdekes a különbség - mind a kettő felszisszenésmentesen szórakoztató egyébként. Gépiesen zajlik a kinek milyen, munkás hétköznapi téblábolás az épülő jugoszláv szocializmus, a kordában tartássá és ellenőrzéssé tárgyiasult ideológia rideg és mesterséges, abszurd módon fellengzős és üres keretei között. Zötykölődő teherautók, sár (kép-zelhetni, milyen), kocsma, munkakörülmények. A szánalmas sivárság előterében pedig - na, vajon? - minden ember boldog akar lenni, kiváltképp (és lehet-e másként?) szexuális értelemben. Makavejev első játékfilmjében a fodrászlány még mindent bevet, vagyis önmagát, hogy felpiszkálja a nem épp fiatal, túlságosan is derék és rendes, húzódozó férfiú gerjedelmét. A másodikban még ennyi érzelmi rákészülés helyett is csak ürügy-kérdések, szótlan válaszok kellenek az aktushoz, emelkedtét jelezve mintegy az édes elidegenedettség mértékének. A hülye férfiakon aztán máris erőt vesz a tapadhatnék és a bírvágy, és az első félrekúrás máris tragédiához vezet. Szabadsághiány, fokozódó üresség gyárban és hálószobában. A "kinti" szürkeség meg a "benti" szűkösség oda-vissza köszön. Közös nevük is van: mélységes unalom. Abból meg kilépni nem, csak kirontani lehet. (Másfél évtizeddel később a Montenegró - Disznók és gyöngyök még tovább tolja az alaphelyzetet egy rokonszenvesen nőpárti, szélesen értendő kielégületlenség-tematika felé. De mi most a 60-as években maradunk.)
