Ám ha ugrunk is, a 2000-es Riding With The King és a tavalyi Me and Mr. Jonhson mentén egy cseppet idõznünk kell, már csak hogy leszögezhessük: Claptonnak esze ágában sincs megfeledkezni bluesmániája hõseirõl. Az elõbbin B. B. Kinggel, a másikon Robert Johnson-számokat játszott, így aztán most egy olyan cím láttán, mint a Back Home, könnyen valami fõhajtás vagy gyökérrágás ugorhatna be.
De nem.
Ez a Back Home egyszerûen annyit tesz, amennyit: menni haza. Otthon lenni és elmerülni benne nyakig, onnan bámulni, úgy bámulni az asszonyt és a kölyköket. A borítóba családi fotókat tûztek, ez egy mosolyalbum, kérem. (Hogy Clapton hányszor nõsült újra, míg öszszejött így, nem igazán tudom.)
Közben persze az összes hangot átjárja a múlt szele is. Ez nem "forradalmi muzsika", nincs ennek semmi rendkívüli szándéka, ebben a tizenkét számban Clapton "mindössze" azt játssza, amiben a legjobb - a soultól a reggae-n át a rhythm 'n' bluesig. Egyik dal sem rendkívüli, de nincs köztük, ami ne lenne jó: könnyedén, elegánsan, klímával. Tuti társaság, megannyi ismerõs: itt van Steve Gadd, Billy Preston, még (a Blind Faith-es) Steve Winwood is. Jó lemez. És ne tessenek félni: semmi szirup.
m. l. t.
Warner Music, 2005
****
A TAVASZID' ÉDESSÉGE E tekintélyes terjedelmû és igencsak szép kiállítású könyvnek köszönhetõen végre a nagyközönség is pontosabb képet alkothat a középkori népnyelvû költészetrõl, illetve annak egy regiszterérõl: a szerelmi líráról. Az errõl való ismereteink homályosságán segítettek ugyan az utóbbi tíz-tizenöt évben megjelent karcsú antológiák és tanulmánykötetek, de a valóban reprezentatív gyûjtemény megjelenésére mos-tanáig kellett várni. "Lágy szellõ lengedez, madarak édes éneket énekelnek, a költõk szerelmesek, a hölgyeik pedig (majdnem) elérhetetlenek. Íme, a hagyományos szerelmi költészet megszokott sztereotípiái" - kezdi elõszavát a kötet összeállítója, Bánki Éva, jelezve: az antológia nemcsak megmutatja, hogy e közhelykincs mellett nagyon gazdag és termékeny szerelmi terminológia létezett a középkori lírában, hanem az egyes nyelvi közösségek versanyagát olvasva ennek változásait, fejlõdését is nyomon követhetjük. Az öt nagy egységet szerkesztõik tudományos igényû, mégsem papírízû bevezetõ tanulmányokkal látták el, a versek mellé a kor kulturális-politikai kontextusának megismerési lehetõségét adva. Így képet kapunk a provanszál trubadúrok és a francia trouvére-ek történeti meghatározottságáról (Szabics Imre), a korabeli itáliai költészet két legfontosabb központjáról (Sallay Géza), az Ibériai-félsziget nyelvi és kulturális sokszínû-ségérõl (Ladányi-Turóczy Csilla), a Minnesang fejlõdési szakaszairól (Lõkös Péter), valamint a középkori angol líra forrásairól és jellemzõ vonásairól (Malaczkov Szilvia). A nagyrészt fiatal fordítók által magyarított válogatás szinte csak a kifinomult, a fenséges szerelem lírai dokumentumait tartalmazza, ám két vers már arra az elõkészületben lévõ antológiára mutat, melyben e korszak alantas "szerelmi" lírája mutatkozik majd meg: a testi kapcsolatot trágár hagnemben tárgyazó versek gyûjteményére.
- kkabail -
Kairosz Kiadó, 2004, 599 oldal, 5400 Ft
*****
Pierre-Laurent Aimard új lemezén nem tagadja meg jó szokását: a francia impresszionizmus alapmûveit elõszeretettel elegyíti a kortársak zongoramuzsikájával. Budapesti koncertjén Debussyhez Ligetit párosította, ezúttal Ravel Gaspard de la nuit címû sorozatát bagzatja Elliott Carter (1908-) három mûvével (mindezt jól indokolja a bónusz CD-n, melyen franciául, angolul és németül elemzi a dara-bokat). Aimard anyanyelvi szinten tudja az avantgárd mûvészet ábécéjét, és Ravel ciklusát is innen nézi. Az Ondine, noha egy vízitündérrõl szól, kicsit száraz ebben az elõadásban, a látomás rajza most kontúrosabb, mint megszoktuk. És aztán elõkerülnek az összefüggések, a Le Gibet valóban remekül illik Carter 1999-ben komponált Two Diversions címû kétrészes mûvének elsõ, korálos hangjához, a félelmetes Scarbo pedig a második kis darab sátáni pörgéséhez. A Scarbo persze a mi Bartókunk Allegro barbarójának egyik elõfutára, Aimard természetesen ezt is megmutatja. Ravel mûvét sokszor, sokféle módon ismerjük már, Aimard mégis sok újat ad ezeken a romantikamentes felvételeken.
Hanem Carter valódi felfedezés. A Night Fantasies talán egy kicsit túl hosszú (22 perc), ennyi ideig nehéz kitartani a látomások mellett. De a zeneszerzõ pályatárs, Goffredo Petrassi születésnapjára írt 90+ címû darab, mely az életkor mellett a pulzus lüktetésére is utal címével, valóban megkapóan szép, és a Two Diversionst hallgatva nem érezzük túlzottnak Carter reményét: a szó jó értelmében szórakoztatóan hatnak.
- csont -
Warner, 2005, 2 CD
*****
Négy tesó Mindenkinek van egy trükkje, az egyébként nem túl találékony John Singleton például nagyon tud autókat filmezni. Ki sem hûltek még a fõcím elõttre esõ holttestek, de a volán mögött máris hõst avatunk: Mark Wahlberg, kedvenc mélynövésû igazságosztónk olyan méltósággal autózik be a nehéz életû mozihéroszoknak fenntartott Detroitba, hogy rögvest tudjuk: a lelke mélyén jóérzésû, családcentrikus gazemberrel van dolgunk. Filmünk - mûfaját tekintve bosszúállós családi megmozdulás - legjobb pillanatai azok, amikor az anyjuk gyilkosai után nyomozó örökbe fogadott óriás csemeték különbözõ sebességi fokozatokban közlekednek. Singletonnál még egy parkolás is kész örömünnep, kár, hogy a pénzünkért nem bámulhatjuk zavartalanul a betonpadkákhoz Marvin Gaye-re odagördülõ verdákat. Mivel ez egy családi vacsorákkal, gengszterekkel és korrupt rendõrökkel tarkított bosszútörténet, kénytelenek vagyunk némi idõt a volántól távol, valósnak látszó szereplõk között eltölteni, akikrõl azonban hamar kiderül, hogy nem sokkal élethûbbek, mint a hidegre tett szentasszony csillogó mûfogsora. Ehhez képest kifejezetten üdítõnek hat maga a táj, még ha a fagyos Detroitot némi romantikus lepusztultságfílingért mutogatni már Tarantinótól és Soderberghtõl sem számított kifejezetten eredeti húzásnak. Detroit, a keménykötésû város: lehasznált díszlet persze, valami utcaszagot azért mégiscsak hozzátesz ehhez az álmacsó pankrációhoz. Singleton hosszú utat tett meg a gettóéletet feltáró Sötét vidék óta: mostanság leginkább úgy fest, mint Rejtõ hülye arisztokratája, aki az igazi Trebitsch útmutatásai alapján indult az alvilág keresésére.
- köves -
A UIP-Duna Film bemutatója
** és fél
LENINGRAD: HUINYA Az 1997-es megalakulása óta immár kilencedik sorlemezével jelentkezõ orosz zenekar (mely véletlenül sem tévesztendõ össze a saját történetét bemutató filmben címszerepet játszó, egyébként finn együttessel, a Leningrad Cowboysszal) jószerével ismeretlen Oroszországon (és olvasótáborunkon - vö. MaNcs, 2003. nov. 27. - a szerk.) kívül; a hazai lemezboltok közül is csak egyben láttam lemezüket. Aki kellõen kitartó, és a cirill betûk sem hozzák nagyon zavarba, nagyjából a teljes korpuszt megtalálja az interneten mp3 for-mátumban (www.leningradspb.ru, www.shnur.de), magam is leginkább innen táplálkozom.
Az orosz népzenét a klezmerrel vegyítõ, ska- és punkelemeket is felhasználó együttes a feltûnõ harsányság mellett mindvégig karakteresen felmutatja azt a jellemzõnek tekinthetõ (?) szláv szomorúságot, mely arra is rámutat, hogy a Leningrád mégis leginkább Viszockij örökségébõl táplálkozik. (Mindemellett én elsõ számú antidepresszánsként használom.)
Idén márciusban kiadott lemezüket - amely címe szerint legalábbis (magyarul kb. "faszocska", "pucus") jórészt a tavalyi album (Babarobot) tematikáját építi tovább - a szintén elég obskúrus Tiger Lilliesszel közösen jegyzik. A számokban jószerével csak az énekes személye, illetve összetéveszthetetlen hangfekvése mutatja a kooperációt - egyébként egészen feloldódik a két együttes közötti különbség. Például a Vodka címû dal szólóénekese tökéletesen veszi fel az orosz táncdalritmust, melynek lecsapása az orosz anyanyelvû vokalisták kórusa által prezentálva "csak azért is" angol nyelvû: "Vodka is the best!" - ez persze ismét csak a zeneszerzõ-szövegíró frontember, Szergej Snurov nyíltan vállalt függõségére mutat, mint a korábbi lemezek jó néhány száma, vagy jelen albumon az Alkas címû.
(Ha valaki hozzájutna az albumhoz tartozó DVD anyagához, kérem, értesítsen!)
- kkabail -
Misztyerija Zvuka - Snur'OK Rekords, 2005; játékidõ: 35' 06"
*****
Giuseppe Verdi: Attila Nincs mese, Attila kezd divatba jönni! A barbár hun Róma környéki kalandjairól, családalapítási kísérletérõl szóló Verdi-opus egyre gyakrabban kerül a gyanútlan magyar operarajongók elé. Elébb Debre-cenben, majd a Margitszigeten, késõbb Gardelli irányításával, Raimondival a címszerepben volt hallható. Igaz, ez utóbbi vizuális élmény nélkül, csupán CD-n. A veronai arénában 1985-ben rögzített elõadás legnagyobb erõssége kétségtelenül Jevgenyij Nyesztyerenko. Attilája egy tömbbõl faragott, zeneileg, színészileg kissé árnyalatlan akcióhõs, aki rezzenéstelen arccal irányítja a történelmet, majd veszi tudomásul a bukást. A karakter egysíkúságát - mely sokkal inkább Verdi, mint az énekes hiányossága - fantasztikus hanggal feledteti. S ha voce, akkor Maria Chiara. Egy nõ a férfiak közt, a bosszú gyönyörû hangú angyala. Míg mi a világhódító Attilát ünnepeljük ebben az operában, addig az olaszok a barbár zsarnoktól megszabadító Eziót nevezik ki hõsnek. S a hõsnek ünneplés jár, lelkesedés, zúgó taps-vihar az áriák után. Silvano Carroli sikerét sokkal inkább a szerep, mint a hangi kvalitás okozza.
A százhatvan éves opera a lefúrt lábú sztárok virágkorát idézi. Áriák, együttesek, kórusok és duettek váltakoznak. A monumentális és igen attraktív díszletben (Luciano Ricceri) csak állnak és énekelnek a hõsök. Brian Large videorendezõ többnyire amerikai plánban mutatja az énekmûvészeket, s bár egy-egy kameramozgatás igen szép pillanatokat eredményez, az egész film látványban végül is alig több, mint egy remek külsõségek között prezentált áriaest. A Nello Santi vezette zenekar és kórus ezúttal a legjobb oldalát mutatja, és a sokszor kárhoztatott hangminõségre sem lehet egy rossz szavunk sem.
- té. pé -
Warner
**** és fél
Kosma: New Aspects Kosma, avagy igazi nevén Roskow Kretschmann mondhatni oszlopos tagja a Jazzanova-kollektívának, emellett pedig szólóanyagokat is készít a fent említett álnéven. Idei New Aspects címû albuma mintegy foglalata az utóbbi öt évben készült munkáinak: ezek rendre magukon hordozzák az alkotói szándékot, mely lehetõvé teszi e szerzemények alkalmazott (film)zenei felhasználását is. Nem mondjuk, némelyik darab direkt ezt a célt is szolgálta: az albumzáró Blickpunkte például egy vélhetõen futballtárgyú dokumentumfilm (Notbremse) kísérõzenéjének készült - ennek megfelelõen, némi trükkös szünetet követõen, a Werder Bremen szurkolóit hallhatjuk, tüzes ritmusok és nyilván sok sör és snapsz társaságában. De nem kell ilyen messzire menni, elvégre otthon, filmmentes környezetben is remekül befogadható a lemez, amire garancia Roskow kompozíciós képessége és a zenei anyag gazdagsága (külön felhívnánk a figyelmet az alkotó által preferált analóg szintihangzásra!). A kezdõ Kioku Kouka vagy a Small Swinging Istambul például a Távol-, illetve a Közel-Keletet csempészi a képbe. A (két verzióban is felbukkanó) Odessa vagy a Heliocentric finom, majdhogynem ambient szerzemény otthoni vakrepüléshez tervezve, a Flow viszont igazi pszichedélikus vokális popzene, Erk Wiemer jellegzetes torzított énekével garnírozva. S persze mindenkit érhet meglepetés: az Effatholar City fémes, majdnem indusztriális hangzású breakbeatje alighanem tökéletesen mûködne egy klubban úgy hajnali három felé.
- minek -
INFRAcom!/Deep Distribution, 2005
****
Földre szállt boszorkány Nora Ephron feneketlen üstjében akkora sztárok is szétfõttek már, mint Tom Hanks, Meg Ryan vagy John Travolta. A szerelem hullámhosszára hangolódás és a romantika hálójába gabalyodás után újabb receptre akadt boszorkánykonyhája egyik félreesõ polcán. Ezúttal Nicole Kidmant és a Will Ferrell nevû színészutánzatot igyekszik egymásba habarítani. Kidmannel nem lehetett túl sok gondja, õ hozott bûbájból dolgozik - sokaknak már az Átkozott boszorkák óta nagyon gyanús (nyilvánvaló, szakemberrel van dolgunk). Ám Ferrellt más anyagból gyúrhatták, mert majd' kétméteres magassága ellenére sem igazán kivehetõ a vásznon. Noha színészi eszköztára szinte kimeríthetetlen: üvölt, nyafog, pityereg (csupa szív, szeretet, tréfa csupánÉ); imponáló fizikai felkészültségével (többszöri ágyba vetõdés) pedig egyenesen túlteljesít. Hasonlókat gondolhatott a rendezõ asszony, amikor a seprûhöz nyúlt - csak hogy jól összekutyulja a klasszikus tévésorozat moziváltozatát. A sztori szerint filmet forgatnak a filmben, méghozzá az említett klasszikus epizódok remake-jét. Rotyognak az összetevõk, Michael Caine ezúttal nõcsábász Rodolfót játszik: mit tesz a megszokás, õ kicsivel jobban fogyasztható, mint a többi fellépõ. Az ismert szabályoknak megfelelõen a banyalánynak úgy kellene magába bolondítania a langaléta filmsztárt, hogy egyál-talán nem hivatala eszközeivel, hanem személyével varázsol. Mindebbõl persze bõven adódna vicces helyzet, de mindet gyorsan hazavágja a nyáladzó Ferrell. El lett ez boszizva.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
