Magyar Narancs: Családi örökség nálad a dobolás?
Borlai Gergő: Tudtommal nem volt zenész a felmenőim között, de a szüleim hangmérnökként dolgoztak a Magyar Rádióban, aminek az volt az előnye, hogy édesapám már a kései szocializmusban is jó lemezeket tudott szerezni, és ezek óriási hatást gyakoroltak rám. Emlékszem, amikor háromévesen meghallottam a Take Five-ot, azonnal elkezdtem játszani Joe Morello belépőjét apám hobbizenekara, a Trutymó szegényes dobfelszerelésén. Utána éjjel-nappal jazzt hallgattam.
MN: Hároméves fejjel mi fogott meg a jazzben?
BG: A korlátok nélküli improvizáció.
MN: Tizenévesen már a nagy öregekkel, Presserrel, Grencsóval, Babos Gyulával játszottál. Nem voltál megilletődve?
BG: Amikor ’84-ben bekerültem a Postás Zeneiskolába, a legfiatalabb osztálytársam Gyenge Lajos volt. Én 6 voltam, ő 14. Számomra természetes volt, hogy a zenésztársaim idősebbek, ezért nem megilletődve, hanem inkább megtisztelve voltam, hogy olyan fantasztikus művészekkel játszhatok, mint Babos vagy Presser. Ők pedig kezdettől egyenrangú zenésznek tekintettek. Grencsó István nem az a muzsikus, aki cirkuszi mutatványosokat szerződtet a zenekarába, így amikor 12 évesen bekerültem a Grencsó Kollektívába, nem doboltattak velem szólókat csak azért, mert nagyon fiatalon gyorsan tudtam játszani. Azt kellett ütnöm, amire a zenének szüksége volt, ami részemről akkor sok kompromisszummal járt, de ma már ezt inkább zenei alázatnak mondanám, és örülök, hogy ilyen korán megtapasztalhattam ezt.
MN: Na és a suli?
BG: Ha volt gyerek, akit nem érdekelt az iskola, az én voltam. Elsős gimnazistaként már rendszeresen játszottam ef Zámbóval, a Makámmal, az Ági és a Fiúkkal. Amikor következő évben választanom kellett, hogy elmegyek turnézni a Tin Tin Quartettel, vagy gimnáziumba járok, értelemszerűen a turnézást választottam.
MN: Dobosként mi vonzott az alternatív zenékhez?
BG: Leginkább a bátyám, Levente által mutatott zenék, akivel rengeteg Európa Kiadót, Kontroll Csoportot, VHK-t, Bizottságot, Neuroticot hallgattunk. Ef Zámbóval, ha úgy alakul, a mai napig együtt zenélek. Dobosként mindent szeretek, nem csinálok szakmai kérdést abból, milyen műfajú a zene, hanem megkeresem benne azt, ami örömet okoz. Ef Zámbóéban a pompás szarkazmuson túl ilyenek a páratlan, nemritkán a szövegekre íródott ritmikák, amiket nem is olyan könnyű eljátszani, mint az ember gondolná.
MN: Charlie, Presser és Tátrai Tibor mellett hamar az ország egyik legfoglalkoztatottabb dobosa lettél, de mi volt a belépőd a nemzetközi zeneiparba?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
