„A szó legnegatívabb értelmében vett képtelenség uralja el a színpadot. […] Művészeink, a tánc és a zene mesterei feltétlenül képesek arra, hogy realisztikus képekben jelenítsék meg a szovjet nép életét, alkotóan használják fel művészetét, dalait, táncait, játékait. De ehhez szívósan kell dolgozniuk, lelkiismeretesen tanulmányozniuk országunk népének mai, új mindennapi életét, ügyelve arra, hogy műveikben, színi előadásaikban mind a durva naturalizmust, mind az esztétizáló formalizmust elkerüljék.” Így ítélt és intett a Pravda Elhibázott balett című szerkesztőségi cikke 1936 februárjában, miután Sztálin – a Gazda – megtekintette és kárhoztatandónak találta a moszkvai Bolsoj A tisztavízű patak című produkcióját. Nem volt ez éppenséggel veszélytelen bírálat, különösen a zeneszerző, vagyis Dmitrij Sosztakovics számára nem, hiszen közvetlenül e cikk megjelenése előtt már kapott egy sztálini intenciójú fröcsögést a pártlapon keresztül: ez volt a Hangzavar zene helyett dörgedelme, amely a Kisvárosi Lady Macbethet törölte le azonmód a repertoárról. Kevéssé meglepő módon hajszálra ugyanez lett A tisztavízű patak sorsa is, pedig az tüntetően pozitív üzenetű balettnek készült: egy kolhoz szüreti báljának – jaj, de vidám! – forgatagát a színpadra idézve. A megbélyegzett táncjáték azóta persze már visszatért a Bolsoj műsorára, és így vasárnap éppen azt közvetítik majd a moszkvaiak YouTube-csatornáján (május 3., hat óra).
Hosszú-hosszú hetek óta a legkívánatosabb konzerv előadások között válogatva, immár legyen elég a slágerdarabokból és az alapművekből, keressük az inkább csak címről vagy akár még úgy sem ismerős, delikát alkotásokat! Mondjuk, Leoš Janáček világszerte talán legritkábban játszott, minálunk pedig teljességgel ismeretlen, fantasztikus operáját, a Brouček – vagyis Prücsök – úr kalandozásait, amely a Bartók rádió műsorán ígérkezik számunkra (május 5., fél nyolc után öt perccel). A mű, amelyben a meglehetősen ittas címszereplő előbb a Holdra, majd a huszita háborúk korába álmodja magát, a 2017-ben elhunyt Jiří Bělohlávek autentikus vezényletével, cseh és szlovák szólistákkal, valamint angol zenekarral meg kórussal hangzik majd fel.
A Bécs felől, a Staatsoperből érkező előadás-felvételek közül pedig kiválaszthatjuk magunknak azt a monumentális, sőt valósággal gigantikus remekművet, amelyhez Budapesten emberi számítás szerint és belátható időn belül nemigen lehet majd szerencsénk: A trójaiak című Hector Berlioz-operát (április 30., hét óra). A Vergilius nyomán készült ötfelvonásos alkotást, amely mindmáig az operaházak egyik legnehezebb erőpróbájának számít világszerte, most egy 2018-as bécsi este megidézése révén ismerhetjük meg közelebbről: a szomorú végzetű karthágói királynő, Dido szerepében a csodás Joyce DiDonatóval, Anna Caterina Antonacci hitetlenül fogadott Kasszandrájával, a francia Alain Altinoglu vezényletével, és nem mellesleg az egyik legkedvesebb kortárs operarendezőnk, vagyis Sir David McVicar mutatósan nagyszabású színrehozatalában.
