Interjú

"Bebel zenéjét énekelem"

Bebel Gilberto

  • Kovácsy Tibor
  • 2012. szeptember 11.

Zene

A közhiedelemmel ellentétben nem bossa nova énekes - hangsúlyozta a koncertjét megelőző interjúban. A Sziget koncertösszképében nem igazán volt helyük a finom, szelíd árnyalatoknak - ő volt a kivétel. Aki a hatalmas sátorban előrefurakodva, közvetlen közelről hallgatta-nézte az A38 Színpadon talpig vörösben fellépő brazil-amerikai énekesnő produkcióját, simogatóan érzéki élményhez juthatott: akusztikus gitár, billentyűk, fuvola, minimális dobolás, könnyed, dúdolós dallamok és mosolygósan elegáns színpadi megjelenés.

Magyar Narancs: Hogyhogy már két nappal a fellépése előtt megérkezett Budapestre?

Bebel Gilberto: Még sohasem jártam Budapesten. Bár az az igazság, hogy egyelőre a jetlaget pihenem ki, de utána ki szeretnék menni a városba. Talán elmegyek egy fürdőbe.

MN: A bossa nova története teljesen összefonódik a családja történetével. Az édesapja, Joao Gilberto a műfaj egyik megteremtője, és az édesanyja, Miúcha is bossa nova énekesként vált ismertté.

BG: Számomra az a legfontosabb ebben, hogy a bossa nova kapukat nyitott a brazil zene számára. Egy kissé hasonló a történet ahhoz, ahogy például annak idején Josephine Baker megjelent Franciaországban. Ő volt az első fekete amerikai énekes, akit megismertek, amiben persze szerepet játszott a bolondossága is. Ő nyitott utat az afrikai zene számára. A hatvanas években a bossa nova mozgalom sokaknak lehetőséget teremtett. Maga az apám visszavonult, de a brazil kultúra megerősödött.

MN: Vagyis a bossa nova egyfajta kiindulópont volt?

BG: Úgy gondolom, hogy manapság általában véve a brazil zene jóval ismertebb, mint a bossa nova, amely szerintem egy öregedő stílus.

MN: Amit ön énekel, az egyfajta modernizált változata?

BG: Sohasem mondom azt, hogy bossa novát énekelek. Csak iszom a bossa nova forrásvizéből. Én Bebel zenéjét énekelem.

MN: Ez kétségkívül így van, de a Youtube mégis a bossahangulatú felvételeivel van tele, mint a Samba da...

BG: ...Samba da Bencao és a So Nice - ez a kettő, de nézze csak meg, hány dalt írtam! Unalmas volna állandóan az apám dalait énekelni. Meg nem is az a típus vagyok. Azt szeretem csinálni, ami a sajátom. Hát nem ugyanezt tenné a helyemben? Dehogynem! Azok a dalok az övéi, neki kell előadnia őket. Nekem viszont a sajátjaimat. Előfordul, hogy együtt énekelünk, olyan is van, hogy eléneklem egyik-másik dalát - de azok az övéi, és az övé a stílusuk is.

MN: És nem is találkozik egy ilyen elvárással, hogy valamilyen formában ugyanazt az utat folytassa, amelyen annak idején a szülei indultak el?


Fotó: Németh Dániel

BG: Nagyon sajnálom az olyan művészeket, akik azt folytatják, amit a szüleik elkezdtek. Vannak persze kivételek, például olyanokra gondolok, mint Rosanne Cash, aki nagyszerű énekes, hihetetlen teljesítmény áll mögötte. Nos, ő képes volt továbbmenni ugyanazon az úton, amelyen az édesapja, Johnny Cash elindult - mégpedig anélkül, hogy unalmas lett volna, amit énekel. Ez azonban nagyon nehéz feladat, azt hiszem, hogy pszichológiailag egyszerűen nem vagyok rá felkészülve.

MN: Nehezen tudom elképzelni, hogy könnyű lehetett önálló úton járnia, hiszen gyerekként mégiscsak a családja körében és hatása alatt élt!

BG: Viszont immár huszonkét éve New Yorkban élek, függetlenül tőlük, ami szerintem elég sokat elmond. Még karácsonykor sem találkozom feltétlenül minden évben a szüleimmel. Illetve, hogy pontos legyek, huszonkét év alatt összesen két alkalommal jártak nálam, egyszer az apám, egyszer meg az anyám. Én szoktam ellátogatni hozzájuk, Brazíliába.

MN: Úgy tudom, hogy egészen kis gyerekként, kilencévesen már színpadon állt, az édesanyja oldalán. Hogyan emlékszik, mennyire érezte ezt magától értődőnek?

BG: A legteljesebb mértékben.

MN: Formális, iskolai keretek között is tanult zenét?

BG: Igen, miután New Yorkba költöztem, jártam különféle zeneiskolai kurzusokra, de természetesen a szüleim is tanítottak. Rengeteget kellett hallgatnom őket.

MN: Szigorúak voltak?

BG: Apámmal néha nem volt könnyű.

MN: Érdeklik vagy érdekelték valaha is olyan zenei irányzatok, amelyeknek semmi közük a brazil zenéhez?

BG: Nem mondhatnám. Persze amit csinálok, az is más egy kicsit. De inkább arról van szó, hogy a saját képemre formálom a zenémet. A legjobban azt szeretem, ha mások zenéjét tudom a magamévá alakítani, tehát rajta tudom hagyni a kézjegyemet. Egyébként New Yorkban, taxizás közben szoktam például ismeretlen zenéket hallani, ami éppen a különféle nemzetiségű - például indiai - sofőrök kocsijában szól. Meg is szoktam kérdezni, hogy honnan származik ez vagy az a dallam. Néha még a cédét is ideadják.

MN: Van valamilyen kialakult dalszerzési módszere?

BG: Nincs ilyen. Valahogy magától jön. Leülök egy gitárral, próbálkozom, de azt szeretem a legjobban, ha csak úgy eszembe jut egy dallam, amin aztán elkezdek dolgozni.

MN: Állandó kísérő zenészekkel lép fel?

BG: Gyakran változik a kíséret, de most - ahogy egy előző interjúban már elmondtam - ugyanazt a műsort énekelem, amit két hete New Yorkban, a Central Parkban. Nagyon jól sikerült, a programot is szeretem, mert feldob. Eléneklem a legtöbb híres számomat, szóval szerintem elég jó koncert lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.