Magyar Narancs: Hogyhogy már két nappal a fellépése előtt megérkezett Budapestre?
Bebel Gilberto: Még sohasem jártam Budapesten. Bár az az igazság, hogy egyelőre a jetlaget pihenem ki, de utána ki szeretnék menni a városba. Talán elmegyek egy fürdőbe.
MN: A bossa nova története teljesen összefonódik a családja történetével. Az édesapja, Joao Gilberto a műfaj egyik megteremtője, és az édesanyja, Miúcha is bossa nova énekesként vált ismertté.
BG: Számomra az a legfontosabb ebben, hogy a bossa nova kapukat nyitott a brazil zene számára. Egy kissé hasonló a történet ahhoz, ahogy például annak idején Josephine Baker megjelent Franciaországban. Ő volt az első fekete amerikai énekes, akit megismertek, amiben persze szerepet játszott a bolondossága is. Ő nyitott utat az afrikai zene számára. A hatvanas években a bossa nova mozgalom sokaknak lehetőséget teremtett. Maga az apám visszavonult, de a brazil kultúra megerősödött.
MN: Vagyis a bossa nova egyfajta kiindulópont volt?
BG: Úgy gondolom, hogy manapság általában véve a brazil zene jóval ismertebb, mint a bossa nova, amely szerintem egy öregedő stílus.
MN: Amit ön énekel, az egyfajta modernizált változata?
BG: Sohasem mondom azt, hogy bossa novát énekelek. Csak iszom a bossa nova forrásvizéből. Én Bebel zenéjét énekelem.
MN: Ez kétségkívül így van, de a Youtube mégis a bossahangulatú felvételeivel van tele, mint a Samba da...
BG: ...Samba da Bencao és a So Nice - ez a kettő, de nézze csak meg, hány dalt írtam! Unalmas volna állandóan az apám dalait énekelni. Meg nem is az a típus vagyok. Azt szeretem csinálni, ami a sajátom. Hát nem ugyanezt tenné a helyemben? Dehogynem! Azok a dalok az övéi, neki kell előadnia őket. Nekem viszont a sajátjaimat. Előfordul, hogy együtt énekelünk, olyan is van, hogy eléneklem egyik-másik dalát - de azok az övéi, és az övé a stílusuk is.
MN: És nem is találkozik egy ilyen elvárással, hogy valamilyen formában ugyanazt az utat folytassa, amelyen annak idején a szülei indultak el?
Fotó: Németh Dániel
BG: Nagyon sajnálom az olyan művészeket, akik azt folytatják, amit a szüleik elkezdtek. Vannak persze kivételek, például olyanokra gondolok, mint Rosanne Cash, aki nagyszerű énekes, hihetetlen teljesítmény áll mögötte. Nos, ő képes volt továbbmenni ugyanazon az úton, amelyen az édesapja, Johnny Cash elindult - mégpedig anélkül, hogy unalmas lett volna, amit énekel. Ez azonban nagyon nehéz feladat, azt hiszem, hogy pszichológiailag egyszerűen nem vagyok rá felkészülve.
MN: Nehezen tudom elképzelni, hogy könnyű lehetett önálló úton járnia, hiszen gyerekként mégiscsak a családja körében és hatása alatt élt!
BG: Viszont immár huszonkét éve New Yorkban élek, függetlenül tőlük, ami szerintem elég sokat elmond. Még karácsonykor sem találkozom feltétlenül minden évben a szüleimmel. Illetve, hogy pontos legyek, huszonkét év alatt összesen két alkalommal jártak nálam, egyszer az apám, egyszer meg az anyám. Én szoktam ellátogatni hozzájuk, Brazíliába.
MN: Úgy tudom, hogy egészen kis gyerekként, kilencévesen már színpadon állt, az édesanyja oldalán. Hogyan emlékszik, mennyire érezte ezt magától értődőnek?
BG: A legteljesebb mértékben.
MN: Formális, iskolai keretek között is tanult zenét?
BG: Igen, miután New Yorkba költöztem, jártam különféle zeneiskolai kurzusokra, de természetesen a szüleim is tanítottak. Rengeteget kellett hallgatnom őket.
MN: Szigorúak voltak?
BG: Apámmal néha nem volt könnyű.
MN: Érdeklik vagy érdekelték valaha is olyan zenei irányzatok, amelyeknek semmi közük a brazil zenéhez?
BG: Nem mondhatnám. Persze amit csinálok, az is más egy kicsit. De inkább arról van szó, hogy a saját képemre formálom a zenémet. A legjobban azt szeretem, ha mások zenéjét tudom a magamévá alakítani, tehát rajta tudom hagyni a kézjegyemet. Egyébként New Yorkban, taxizás közben szoktam például ismeretlen zenéket hallani, ami éppen a különféle nemzetiségű - például indiai - sofőrök kocsijában szól. Meg is szoktam kérdezni, hogy honnan származik ez vagy az a dallam. Néha még a cédét is ideadják.
MN: Van valamilyen kialakult dalszerzési módszere?
BG: Nincs ilyen. Valahogy magától jön. Leülök egy gitárral, próbálkozom, de azt szeretem a legjobban, ha csak úgy eszembe jut egy dallam, amin aztán elkezdek dolgozni.
MN: Állandó kísérő zenészekkel lép fel?
BG: Gyakran változik a kíséret, de most - ahogy egy előző interjúban már elmondtam - ugyanazt a műsort énekelem, amit két hete New Yorkban, a Central Parkban. Nagyon jól sikerült, a programot is szeretem, mert feldob. Eléneklem a legtöbb híres számomat, szóval szerintem elég jó koncert lesz.
