Koncert

Japandroids

  • - greff -
  • 2012. szeptember 13.

Zene

A zenerajongókat akár fejben, akár írásban megállíthatatlan jelzőhalmozásra, sűrű kontextushálók megszövésére és csak az elektromos gitár feltalálásával lezárható családfakutatásra ösztönző zenekarok özönében üdítő jelenségként magasodhat elénk egy olyan társaság, mint a végtelen szimplaságával tüntető Japandroids. A noise-os garázsrockot a cukor-túladagolásos négyévesek brutális eufóriájával, de infantilis dallamocskái nélkül játszó kanadai duót a legjobb időpillanatban sikerült elcsípnie a hétfő esti koncert korrekt három-négyszáz fős közönségének. Hiszen előbb vagy utóbb minden hasonszőrű zenekarnál megkopik a lelkesedés, és a megfontoltabb megközelítés éppen azt az extra töltetet öli ki a dalokból, ami kiemel egy-egy ilyen kollektívát a csörömpölős alakulatok végeláthatatlan sorokban masírozó seregéből - a sikeréhes Japandroids viszont még a padlógáz fázisában van, amit az idén megjelent, immár a diadalmas turnék emlékképeitől zsongó fejjel rögzített második lemezük, a Celebration Rock hőfoka világosan bizonyít.

Az Akvárium apró színpadán is a boldog hullámlovasok dübörgő szívével és ütemesen rázkódó fejével esik neki hangszerének a két fiatal, harmincas figura: a lendületes középtempós csépelés mellett részét az éneklésből is derekasan kivevő David Prowse és a húrhangjaival egyszerre két gitár- és egy basszuserősítőt is fűtő, szólók helyett inkább a föl-le pattogást és az alapakkordok közé csempészett légbokszolást választó Brian King. A két tag (és ez még az Akvárium borzalmas akusztikájú terében is ki tud derülni) különösebb probléma nélkül fekteti oda a telt megszólalást a tulajdonképpen teljesen egyforma számok alá, melyeket legföljebb az különböztet meg egymástól, hogy milyen irányba lasszózzák el bennük az "a" és "ó" betűk lelkes óbégatására épülő stadionrefréneket. 50 perc után már bele lehet unni, addig viszont szívderítő, mint egy körséta a Lego-gyárban.

Akvárium, szeptember 3.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.