A zenerajongókat akár fejben, akár írásban megállíthatatlan jelzőhalmozásra, sűrű kontextushálók megszövésére és csak az elektromos gitár feltalálásával lezárható családfakutatásra ösztönző zenekarok özönében üdítő jelenségként magasodhat elénk egy olyan társaság, mint a végtelen szimplaságával tüntető Japandroids. A noise-os garázsrockot a cukor-túladagolásos négyévesek brutális eufóriájával, de infantilis dallamocskái nélkül játszó kanadai duót a legjobb időpillanatban sikerült elcsípnie a hétfő esti koncert korrekt három-négyszáz fős közönségének. Hiszen előbb vagy utóbb minden hasonszőrű zenekarnál megkopik a lelkesedés, és a megfontoltabb megközelítés éppen azt az extra töltetet öli ki a dalokból, ami kiemel egy-egy ilyen kollektívát a csörömpölős alakulatok végeláthatatlan sorokban masírozó seregéből - a sikeréhes Japandroids viszont még a padlógáz fázisában van, amit az idén megjelent, immár a diadalmas turnék emlékképeitől zsongó fejjel rögzített második lemezük, a Celebration Rock hőfoka világosan bizonyít.
Az Akvárium apró színpadán is a boldog hullámlovasok dübörgő szívével és ütemesen rázkódó fejével esik neki hangszerének a két fiatal, harmincas figura: a lendületes középtempós csépelés mellett részét az éneklésből is derekasan kivevő David Prowse és a húrhangjaival egyszerre két gitár- és egy basszuserősítőt is fűtő, szólók helyett inkább a föl-le pattogást és az alapakkordok közé csempészett légbokszolást választó Brian King. A két tag (és ez még az Akvárium borzalmas akusztikájú terében is ki tud derülni) különösebb probléma nélkül fekteti oda a telt megszólalást a tulajdonképpen teljesen egyforma számok alá, melyeket legföljebb az különböztet meg egymástól, hogy milyen irányba lasszózzák el bennük az "a" és "ó" betűk lelkes óbégatására épülő stadionrefréneket. 50 perc után már bele lehet unni, addig viszont szívderítő, mint egy körséta a Lego-gyárban.
Akvárium, szeptember 3.
