Magyar Narancs: Olyan vagy, mint Johnny Cash, ahogy idősödsz, egyre jobb lemezeket készítesz. A Sensory Overdrive, a Horns and Halos és az új, a Blackout States is remek lett (kritikánk róla a Visszhang rovatban – a szerk.).
Michael Monroe: Most egy punkosabb irányba mentünk el, a gyökereink felé. Már a Hanoi Rocksban is kis punkok voltunk, és azt mondom, ma sincs jobb annál, ha magas hőfokon, punkos éllel játszod a rock and rollt.
MN: A Blackout States annyira punk, hogy az Under the Northern Lightsot részben a néhai Dee Dee Ramone írta.
MM: A 90-es évek elején éltem New Yorkban, akkor találkoztam Dee Dee-vel. Sokat lógtunk együtt, több dalát is felajánlotta nekem. Az egyik számát kifejezetten szerette volna, hogy én játsszam el. Akusztikus gitáron játszotta el nekem, és egy kazettára is feldemózta, de soha nem jutott el hozzám. Úgyhogy 25 évvel később, emlékezetből vettük fel az új lemezre.
MN: A többi Ramone-nal is jóban voltál, Joeyval például a Demolition 23 nevű zenekarodban játszottál együtt akkoriban.
MM: Joey volt a legédesebb pofa köztük. Ugyanabba az étterembe jártunk, a Telephone Bar & Grillbe, a Második sugárút és a Tizedik utca sarkán. Afféle gyülekezőhely volt, mindig ott piálgattunk. De játszottam a projektjében, a Resistance-ben is. A basszusgitáros Andy Shernoff volt a Dictatorsből, én meg szaxofonoztam. Egyik délután eljátszottuk John Lennon Gimme Some Truth-át a CBGB színpadán, csak Joey variált kicsit a szövegen. Elvileg Bill Clinton kampányához lett volna valami köze, aki akkoriban indult az elnöki székért, de soha nem láttam a videót. Joey hétfő esténként is énekelt velünk, amikor a Grand Clubban játszottunk – még Michael Monroe néven, de ugyanaz a banda volt, mint a Demolition 23. Jókat szórakoztunk a Blitzkrieg Boppal, Joey mindig kicsit másképp nyomta. Fura egy bagázs volt amúgy a Ramones, nem igazán bírták egymást. Joey az ellentéte volt Johnnynak, aki folyton azt mondogatta, hogy Isten áldja George Busht és Amerikát, miközben Joey olyan vicceket talált ki, hogy: „Mi a különbség egy vécé és egy turnémenedzser között? A vécének egyszerre csak egy seggel kell foglalkoznia.”
MN: Barátok vagytok Lemmyvel is, aki – miután vége lett a Hanoi Rocksnak – állítólag felajánlotta, hogy bevesz a Motörheadbe. Igaz ez?
MM: A Hammersmith Odeonban játszottak, a buli után odajött hozzám, és azt mondta, „majd mi lekísérünk, haver”. Nagyon kedves volt tőle, de tudtam, hogy a rajongóik élve felfalnának. Fiatal voltam, szépfiú, ha meglátnak a Motörhead színpadán, felhorgadnak, hogy mi a faszt keresek én ott.
MN: Axl Rose-tól Sebastian Bachig rengeteg rocksztárnak voltál a példaképe. Bánod, hogy nem lettél olyan híres, mint azok, akiket inspiráltál?
MM: Nem bánom, én tudok örülni mások sikereinek. Főleg az olyanoknak, mint a Foo Fighters vagy Slash, akik a megfelelő hozzáállással játsszák a megfelelő zenét. A zenélés soha nem a pénzről szólt számomra. Ha élhettem is volna jobban, mindig jól elboldogultam azzal, amim volt. Az viszont klassz lenne, ha Slash vagy a Foo Fighters elvinne egy világ körüli turnéra előzenekarként. Kíváncsi lennék, mi történne, ha a mostani bandánk tömegeknek játszhatna. Szerintem szeretnék. Addig viszont maradok a rock and roll legjobban őrzött titka.
MN: Sokszor mondtad, hogy nem bírtad anno a Los Angeles-i glammiliőt. Szerinted jobban befuthattál volna, ha több időt töltesz LA-ben bulizással, ismerkedéssel?
MM: Nem bírtam volna, mert semmi közöm nem volt az ottani emberekhez. A Guns N’ Roses-os srácokkal, Slashsel, Duff-fal jól elvoltam, mert ők hétköznapi arcok, a siker sem változtatta meg őket. A Los Angeles-iek többsége viszont buborékban él. Megijesztett, milyen felszínesek, képmutatók és elbizakodottak.
MN: Finnországban viszont elismernek, az albumaid rendre bearanyozódnak, és szerepeltél a tévében is, mentor lettél a Voice-ban.
MM: 1996-ban költöztem vissza, miután tíz évet New Yorkban és Londonban éltem. 2010-ben indítottam újra a szólókarrierem, de a kapukat az önéletrajzi könyvem nyitotta meg. Gondoltam, egy életrajz akkor ér valamit, ha őszinte, ezért a durva dolgokat is leírtam, de inkább elrettentő példaként. A rock ’n’ roll életrajzok a drogozásról meg a balhékról szólnak, de ez a rocksztárviselkedés szerintem inkább kínos. A Voice of Finlandet pedig azért vállaltam, mert ott mentorként segítjük az énekeseket, azután is, hogy véget ér a műsor. A rockzenét, például a Cheap Tricket is be tudtam csempészni így a tévébe.
MN: A rockzene elsősorban angol és amerikai műfaj. Van mégis valami tipikusan finn a zenédben?
MM: Volt egy zenekar, a Hurriganes, ők sokat tettek azért, hogy a rockzene népszerű legyen a finnek körében. Finnországban erős hagyományai vannak a műfajnak, talán azért is, mert hozzánk nem csapnak be annyira a divathullámok. Manapság azért néha úgy érzem, mintha egy veszélyeztetett faj tagja lennék, de teszem a dolgom, hogy életben tartsam a finn rockhagyományt.
