Zene

Aki nem emlékszik a Disturbed nevű amerikai zenekarra, és nyilván vannak ilyenek, hiszen a banda valamikor a kétezres évek elején volt néhány másodpercig híres a nu-metal harmadik vonalában, az csak idézze fel az akkori MTV-sláger Down With A Sicknesst! Tudják, itt énekel az a csávó, aki úgy hadarja a szavakat, mintha egy kiéhezett állatkerti csimpánz méltatlankodna, amikor az orra előtt meglengetünk ingerlően egy banánt, pont abban a távolságban, hogy ne érje el. Más megközelítésben: David Draiman énekes a Cranberries-vokalista Dolores O'Riordan férfi alteregója, csak ő semmibe vette a producerek tanácsát, és minden második mondatban bemutatja azt az énektechnikát, amiről a fenti jószág vagy egy köszörülő Trabant-önindító jut az ember eszébe.

A japán Yoshihiro Kurita és társulata, a Ryutopia Nó-Színház a szamurájkultúrában és a zen buddhizmusban gyökerező, ezer meg ezer szabálytól kötött nó-színház és a Nyugaton is ismert színházi kultúra találkoztatását példázza. Gyulai - és kivételesen szabályszegő (hiába, Gyulán igen ritka az olyan színpad, amely megfelel a nó-színház évezredes előírásainak) - előadásukban a keleti színházi világnak is csak azon részei vannak jelen, melyek a laikus számára is érthetőek, s amelyek bármely kultúrában az előadás tökéletesítését szolgálnák.

Berg Judit talán a legjobban "hype-olt" gyerekkönyvszerzőnk, persze nem véletlenül és nem érdem nélkül. Kicsit pejoratív jelzővé vált, de én a legteljesebb jó szándékkal állítom róla, hogy kiváló iparos, mesterember, aki megtanult első osztályú szövegeket írni.

A világ operaházaiban joggal dúló Anyegin-kultusz egyik jeles darabja a 2007-es Salzburgi Ünnepi Játékok Daniel Barenboim vezényelte, Andrea Breth rendezte előadása, amelynek felvétele - tanúsíthatom - majdnem teljesen visszaadja az élő előadás élményét (Nem kis mértékben a videorendező Brian Large jóvoltából) A zenei és a színpadi megvalósítás a felek tökéletes együttműködésére vall Barenboim olyan hektikus tempóban dirigálja a cotillont, amely megfelel a Tatyjana születésnapi összejövetelén folyó sivár és agresszív bulinak Idő: a Brezsnyev-korszak, minden lepusztultságával, bunkóságával és kilátástalanságával A Csajkovszkij-hangjegyekbe zárt fájdalom, melankólia és szomorúság egy töppedt világ szörnyű valóságát viszi színre, az elvágyódás költészetével és a drámai kitörés reménytelenségével A rendezés (egyetlen sokkolóan szimbolikus jelenet kivételével) részletekbe menően realista, ebben az értelemben egysíkú, de ezen az egy síkon igen mélyre hatol A karakterek a lélektan rezdüléseit viselik arcukon és mozdulataikban Peter Mattei - behízelgően varázsos bariton - egy vidéki értelmiségi macsó durvaságától eljut a züllött cinizmusig, és közben Anyegin lelkiismeretét is meg tudja szólaltatni Anna Szamuil mint Tatyjana az életlehetőségtől megfosztott érzékeny tehetség az elején és a "nómenklatúrába" került, kiváltságosságát önreflexív tudatossággal vállaló, büszke nő a végén; vokalitása kifogástalan Joseph Kaiser öngyilkosságba menekülő - igen szép hangú - Lenszkij Gremin - Francesco Furlanetto - áriája az elit étterem mihasznáinak karéjában (súlyos kontraszt az előző jelenetek sivárságához képest) önvallomás: az általa is képviselt társadalom becsmérlése Hihetetlen, de Csajkovszkij kortárs operát írt Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD ***** . .

Henry Rollinsnak kitüntetett helye van a magyar rockerszívben. A nyolcvanas évek második felétől kezdve számos alkalommal fordult meg nálunk, a hazai szaksajtó legéberebb szerzői lelkes hangú írásokban méltatták zsenijét, sőt Life Time című kiemelkedő albuma annak idején magyar kiadásban is megjelent. Irodalmi munkásságát azonban jobbára csak hírből ismerjük, a Black Flag énekeseként eltöltött legendás éveit pedig csak az azóta klasszikussá vált lemezek alapján. A Punk a platón mindkét tekintetben hiánypótló, Rollins nyolcvanegy és nyolcvanhat között írt naplója nemcsak lebilincselő tudósítás az amerikai punk-hardcore szubkultúra legmélyebb bugyraiból, de egy betegesen szorongó, a frusztrációi elől öngyilkos színpadi tombolásba menekülő személyiség megrázó erejű bemutatkozása is.

Aligha lehet elég szuperlatívuszt találni Matthew Herbert munkáira és zenei pályafutására: inspiráló, felkavaró, megindító, néha meg - a maga sajátos módján - andalító darabok kerülnek ki a keze alól immár tizenhárom éve. A korábban számos vicces álnéven (Wishmountain, Radio Boy, Doctor Rockit) is alkotó Herbert mindig is kivételes szorgalmáról volt ismert: szinte mérhetetlen mennyiségű saját kiadványai, másoknak gyártott remixei mellett készített albumot Roisín Murphynek és élete párjának, a dzsesszénekesnő Dani Sicilianónak. Élő fellépései mindig is élményszámba mentek, játsszon bár csipszeszacskókon (mint egyik első fellépésén tette) vagy saját big bandje élén, ahogyan azt a hét végén Budapesten tapasztaltuk.

Bár "Tom Mix" nevű farmernadrágot speciel gyártott a nagyszerű magyar (szoc.) ipar, de azért mégsem követtük mindenben szolgaian a hülye nyugati divatokat, van is erre egy szó, bár kiment a divatból: a majmolás. Telefonbárra például egyáltalán nem emlékszem, igaz telefonra sem, csak olyanokra, akik "el tudják intézni". Szóval a telefonbár olyan vendéglátó-ipari üzemegység, ahol az asztalon telefonok vannak, azon rendelheted meg az ételt, de ha megtetszik Micike a szomszédos asztalnál, őt is felhívhatod, "ismerkedés céljából", legfeljebb átnéz, és lecsapja a kagylót. Most, hogy felidézem mekkora marhaság ez, megingok, ilyennek mégis kellett lennie Magyarországon, pont nálunk nem?

Súlyos, döngő léptű előadás a litván Meno Fortas nevű együttes Macbethje. Kihívja a befogadói reflexeket: a szöveg mögötti rétegekben mozog, méghozzá lassan, töprengőn; nem értelmez - legalábbis a szó színházilag hagyományos értelmében -, hanem tükröz, mutat, feltár. Másként bontja ki Shakespeare hatalommutatványát, mint saját, itthon, éppen Gyulán is látott másik két Shakespeare-előadása, a Hamlet és az Othello: a sodrást, a svungot ebben az előadásban mintegy visszafelé, a végéről lelhetni föl, mikor magunk is rácsodálkozunk a megbillent-megbomlott személyiség hirtelennek ható pusztulására.

A nyolcvanas években megjelent, de az újabb kiadásokban későbbi novellákkal is bővülő, önéletrajzi írásokat tartalmazó kötet semmit nem fakult. Sőt mind elevenebben és mélyebbről fakadóan igazítja magát a mához, és titokban regénnyé óhajtana válni. Spiró a legtudatosabb elbeszélőink egyike, aki már huszonéves kora óta naprakész tervei szerint halad írói pályáján, ezért is meglepő, hogy nem jutott eszébe - ilyen anyag birtokában! -, hogy életrajzi jellegű nagyregénnyel gazdagítsa a mai magyar irodalom elenyésző remekműveinek számát. Mindig lemondó volt, szkeptikus, kissé személytelen, s főként nem gondolhatta, hogy a valóságos élet még szerény elvárásaihoz képest is egy zordabb arcát mutatja majd neki.

Az állambiztonsági iratok sorsáról legújabban rendelkező 2003. évi III. törvényt sokan bírálták, és okkal. Mégis, a törvény hatálybalépése óta majdnem másfélszeresére nőtt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött iratanyag mennyisége, és jelentős számban oldották fel olyan iratok titkos minősítését, amelyeket 1998 és 2002 között titkosítottak újra, újabb 30-50 évre. Nem hiába mondta meg Kövér László, hogy az információs önrendelkezési jog porhintés, csak az ügynökök leleplezése fontos. Mármint azoké, akik ma baloldalinak számítanak.

Nem is B-film, egyenesen Bré-film Adam Sandler idei adománya, melyben annyi szó esik hősünk bréjéről (a népszótár ide vonatkozó, szellemesebb szinonimái még: egyszemű, nyelestojás, árboc, admirális stb.), hogy ennek sokszor a jobb poénok látják kárát. Ilyenből is akad néhány, mert akárhogy is vagyunk Sandler évi rendes blődlijeivel, azt illik elismerni: az arab terroristás viccek mellé tökös dolog volt behozni a Moszad-ügynök karikatúráját.

című regénye amolyan békebeli krimi, 1977-ben íródott. Ami azt jelenti, hogy nincsenek benne gyermekkorukban az apjuk-anyjuk-bátyjuk vagy a reggeli tejesember által súlyosan abúzált, három hímvesszővel és négy mellel született, sérelmeiket láncfűrésszel és fürge szikével, valamint egypár házi sütetű ideológiával orvosolni próbáló aberrált sorozatgyilkosok, nincsenek benne a lehelet (vagy a fülzsír) alapján bárkit azonosítani képes, a lépcsőházi gondolatokat is feltáró kristályfolyadékos számítógépek, és a politikai korrektség sem megy az elviselhetetlenségig, mint a minap Dallasban, ahol egy fehér hasonlat miatt ("úgy működik ez a hivatal, akár egy fekete lyuk"), a kijelentés gazdáját élénk bírói közreműködéssel pénzbírságra vagy minimum bocsánatkérésre perli két fekete rendőr - vö.

A zágrábi Ballett Troupe Croatia színlapja balettről beszél: de ne dőljünk be. Ötven percbe gyilkolt Hamletjük sokkal inkább volt ugyanis pantomim, vagy még inkább valamiféle "Amerikából jöttem", mint klasszikus balett, noha észrevehetőek voltak bizonyos erre irányuló próbálkozások a címszerepet is magára osztó Svebor Secak tragikus koreográfiájában.