Lemez

Egyedül is megy

David Byrne: American Utopia
szerző
- minek -
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az alter-pop egyik koronázatlan császára tavasszal tölti be a 66. életévét, és e korántsem kerek évfordulót új albummal, 14 év után az első szólóanyagával ünnepli. Persze David Byrne-re a többség talán még mindig a lassan három évtizede megszűnt Talking Heads énekeseként emlékszik.

Ebben a zenekarban ismerhette meg a világ különleges előadóművészi tehetségét, szabálytalan énekhangját, okosan szürreális szövegeit és neurózistól fűtött, egzaltált színpadi mozgását (ami számos követőt inspirált, még idehaza is). De még javában működött a Talking Heads, amikor Byrne ettől függetlenül is elkezdett zenéket komponálni és rögzíteni számos fontos albumuk producerével, Brian Enóval. Az 1981-ben megjelent My Life in The Bush of Ghosts (a címet Amos Tutuola nigériai író 1954-es regényétől kölcsönözte) nem csak a maga korában tűnt mérföldkőnek; a posztpunk- és new wave hatásokat magától értetődően ötvözte az afrikai és a közel-keleti zenékkel, amihez szokatlan ritmusképletek és dobhangzások társultak; csak egy apró adalék, hogy helyenként serpenyőt használtak pergő helyett. Ráadásul a duó erősen épített hangmintákra, talált hangfelvételekre, elég csak a The Jezebel Spiritre gondolni, ahol vidám afrofunk gitáralaphoz társul analóg szintiputtyogás és egy New York-i ördög­űző kántálása. Jellemző, hogy később külön munkát jelentett a hangminták jogi tisztázása – ám ennek dacára is kimaradt a 2006-os újrakiadásból a Qu’ran című szám, mivel Byrne akceptálta a muszlim oldalról még 1982-ben érkezett panaszt, hogy a Koránról ne essék szó profán zenei környezetben.

Byrne 1989-ben, a vége felé járó Talking
Heads idején csinálta meg a Rei Momo című, talán legemlékezetesebb szólóanyagát, de ekkor már az afro-kubai-brazil zene vonzásába került. A dalok vérforraló ritmusaihoz és érzéki dallamaihoz tökéletesen passzolt Byrne vokálja, amiben leginkább Kirsty MacColl, a 2000-ben tragikusan elhunyt angol énekesnő volt a segítségére. Noha Byrne Luaka Bop nevű saját ki­adójával is sokat tett a színtér népszerűsítéséért és az etnofúzióban utazó zenésztársakért, ő maga 1992-es Uh-Oh című lemezével visszatért a tőle inkább megszokott, bár egzotikus zenei ízektől sem mentes „furapopzenéhez”. Későbbi, mind szerteágazóbb munkássága azonban egyszerre mutatja a klasszicizálódás félreismerhetetlen jegyeit, no meg a folyamatos útkeresést is. Ahogy a korábban őt ért valamennyi zenei hatást az arányokra is ügyelve szervesíti, asszimilálja sokasodó ilyen-olyan lemezeinek kompozícióiban, miközben folyamatosan új inspirációkat és alkotótársakat keres.

Persze játszanak a régiek is, például Brian Enóval éppen tíz éve adott ki egy újabb remek lemezt, amelynek az volt a címe, hogy Every­thing That Happens Will Happen Today. De dolgozott együtt az extravagáns dj/producer Fatboy Slimmel is, sőt a közösen összerakott dalcsokor (Here Lies Love, 2010) valójában egy Imelda Marcos életéről készült musical, melynek dalait Byrne mellett többek között Kate Pierson, Tori Amos, Alice Russell, Cyndi Lauper, Sia és St. Vincent énekelte fel. Amúgy St. Vincenttel közösen 2012-ben kiadott egy szabálytalan, de tetszetős duóalbumot is: igaz, az izgalmasan lüktető Love This Giant dalaiban a két énekes gyakorlatilag „elbeszél” egymás mellett.

Az American Utopia című friss lemezről viszont elég annyit mondani, hogy tisztesen hozza mindazt, amiért Byrne-t szeretni lehet: alapvetően kellemes, de fura és néha léha tónusokban tobzódó szubverzív popzene, ami a szerző-előadó dilemmáit és nagy kérdéseit rendezi dalokká. Az egyik legjobb dalba (Everybody Is Coming to My House) Eno is besegített, s még az „okos-soul” új királya, Sampha is énekel benne. A lemezt formabontónak, pláne forradalminak azért nem neveznénk, igazán emlékezetes dalokat sem találunk rajta. Mégis megnyugtathat a tudat, hogy egy jelentős, nagy előadó még mindig ilyen magabiztosan tudja kezelni és lelket-fület simogatóan melodikus formába önteni mindazt, amit a világról gondol. Most éppen azt, hogy van még remény (a címben szereplő utópia nem ironikus!), csak azon kell változtatni, ahogyan a világról gondolkodunk. De ne felejtsük azt sem, hogy Byrne immár nemcsak a dalaival turnézik, de előadásokat is tart a világban a pozitív gondolkodás fontosságáról – valahogy ez a tíz új dal is ezt erősítheti bennünk.

Nonesuch, 2018

szerző
- minek -
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...