Koncert

BFZ, Knyazev, Steinberg

  • (ba)
  • 2019. április 7.

Zene

A szocializmus pangásának hosszú éveiben ki gondolta volna, hogy egy Bizet-, Sosztakovics-, Muszorgszkij/Ravel-hangversenyen épp a szovjet komponista miatt jön lázba a hallgató – és teljes joggal. A szorongáshoz, melyet nem lehet elégszer gyakorolni, nem csak Kafka partner, Sosztakoviccsal is minőségi az Angst. Az 1. csellóverseny szólistája, Alekszandr Knyazev igen magvas, szonórus hangon játszik, mely úgy szép, hogy közben semmiképp sem behízelgő. (Behízelgő szorongás? Na hiszen.) Mint aki az imént épült fel a rekedtségből – már nem karcos, de sokszor majdnem az. Nagyon illett ehhez – a komponista névjegyét, a d–esz–c–h-t sokszor megforgató – versenyműhöz, miként Knyazev vibratója is. Talán még soha nem hallottam és láttam ennyire teljes testtel megcsinált vibratót. Lehet, hogy romantikus daraboknál túl sok, itt helyénvalónak tűnt, a pizzicatókban is jól működött. Ezzel a tónussal Bach ráadásként eljátszott Gigue-je a szokottnál rusztikusabb, táncházközelibb tételnek bizonyult. A Budapesti Fesztiválzenekar szívesen csatlakozott a szólista felfogásához, és zökkenőmentesen kooptálta soraiba a vendéget.

Érdemes volt a párizsi Conservatoire-ban házi feladatot adni Bizet növendéknek, mert a C-dúr szimfónia jóval több lett bécsi stílusgyakorlatnál – közérzetjavítóan könnyed, Mendelssohnhoz foghatóan gördülékeny zene. Pinchas Steinberg karmester és a BFZ megmutatta, mennyire lelkiismeretes és finom kidolgozással lehet és érdemes eljutni a könnyedséghez, de hallható volt, hogy a kamasz komponista műve nem élet-halál kérdése. Illetve csak a második tételben vált azzá, amikor Emmanuel Laville oboaszólói miatt az előadás magasabb szférába emelkedett. Az Egy kiállítás képei is a dinamika és a színvilág rendkívül gondos kikeverése miatt vált emlékezetessé. Az alaposságnak, úgy látszik, nincs mindig szüksége katarzisra, önmagában is élményt tud nyújtani.

Müpa, március 2.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.