No, igen, igen, igen… na de neeem! – az anekdota szerint hajdanán így reagált Tóth Aladár egy, az Operába beajánlott énekesnő erényeinek felsorolására. Valami ehhez hasonlót érezhettünk most a világhírű orosz szoprán pesti debütálásán: külön-külön sokféle jót megtapasztalhattunk Olga Peretyatkót látva és hallva, de az összhatás mégsem bizonyult optimálisnak. Pedig az operacsillag szép, sőt dekoratív, a hangszíne kellemes, a fellépése üde és imponáló, éppen csak a vokális produkciója nem tudott igazán átütővé válni ezen az áriaesten. Igaz, Peretyatko nem választotta a könnyebbik utat, hiszen több nehéz, sőt nyaktörő áriát is elénekelt, például a Lammermoori Luciából, az Anna Bolenából vagy a Szicíliai vecsernyéből. Ám, fájdalom, a koloratúrázása jószerint az egész koncert során problematikusnak bizonyult: hol a kibekkelés kényszerét, hol a büszkén felmutatott, azonban korántsem lenyűgöző technikát érzékletessé téve. S mi tagadás, összességében a csúcs- és záróhangokkal is inkább csak a megúszásra játszott a szoprán, aki amúgy az este során rendszeresen el-elvesztette maga mellől a Michelangelo Mazza által vezényelt operaházi zenekart. Azért Luisa Miller első, derűs hangulatú áriája, vagy épp a Szicíliai vecsernye híres Bolerója így is kedves perceket szerzett a mértéken felül hálás közönségnek. Akárhogy is, Peretyatko világsztár, aligha ez a mostani lesz az utolsó szavunk a teljesítményéről.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 26.
