Lemez

Bicep: Isles

  • - minek -
  • 2021. február 3.

Zene

A klubokat és fesztiválokat egyaránt süket csendre kárhoztató lockdown 2021. január 30., szombat nem könnyíti meg a stúdiójukban babráló előadók dolgát sem.

Az ügyes kezű belfasti elektronikus tánczenei duónak (Andrew Ferguson és Matthew McBriar) is hiába lett jelentős előadói reputációja az elmúlt bő évtizedben, most csak a négy falnak küldhetik partihimnuszaikat. Márpedig ők számtalan sikeres megjelenésük, közötte a patinás Ninja Tune-nál még 2017-ben kiadott első nagylemezük anyagából nagyszínpadokat megtöltő, minden elemében élő produkciót tudtak varázsolni. Mostani második nagylemezükkel is tízezres tömegeket tudnának megmozgatni, bár ez most hangsúlyozottan az otthoni zenehallgatóknak készült, minimálisan lejjebb vett tónusokkal, rövidebbre szerkesztett számterjedelmekkel. A szinkópált tört ütemek (amelyekhez határozott, döngölő basszus társul), a lélekhez szóló, sokszor drámai tónusú szintetizátor arpeggiók most sem hiányoznak, de bátran nyúltak egzotikus tónusú hangmintákhoz is, például a Sundial bollywoodi filmzenei motívuma ilyen. Ráadásul nem csupán kölcsönzött vokálminták formájában kerül elő az emberi hang (a felütés az Atlasban rögtön Ofra Haza), ezúttal hús-vér énekesnők is a hangjukat adták több szerzeményhez, sőt Clara La San mindjárt kettőhöz is. A receptúrát olvasva az Isles nagyszerű album is lehetne, de ehhez kicsivel több merészség nem ártott volna. Csalódni így sem fogunk, elvégre fülnek kedves hangzású, kellően energikus zeneanyag született, ami az otthoni átmozgatáshoz tökéletes.

 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.