Az ügyes kezű belfasti elektronikus tánczenei duónak (Andrew Ferguson és Matthew McBriar) is hiába lett jelentős előadói reputációja az elmúlt bő évtizedben, most csak a négy falnak küldhetik partihimnuszaikat. Márpedig ők számtalan sikeres megjelenésük, közötte a patinás Ninja Tune-nál még 2017-ben kiadott első nagylemezük anyagából nagyszínpadokat megtöltő, minden elemében élő produkciót tudtak varázsolni. Mostani második nagylemezükkel is tízezres tömegeket tudnának megmozgatni, bár ez most hangsúlyozottan az otthoni zenehallgatóknak készült, minimálisan lejjebb vett tónusokkal, rövidebbre szerkesztett számterjedelmekkel. A szinkópált tört ütemek (amelyekhez határozott, döngölő basszus társul), a lélekhez szóló, sokszor drámai tónusú szintetizátor arpeggiók most sem hiányoznak, de bátran nyúltak egzotikus tónusú hangmintákhoz is, például a Sundial bollywoodi filmzenei motívuma ilyen. Ráadásul nem csupán kölcsönzött vokálminták formájában kerül elő az emberi hang (a felütés az Atlasban rögtön Ofra Haza), ezúttal hús-vér énekesnők is a hangjukat adták több szerzeményhez, sőt Clara La San mindjárt kettőhöz is. A receptúrát olvasva az Isles nagyszerű album is lehetne, de ehhez kicsivel több merészség nem ártott volna. Csalódni így sem fogunk, elvégre fülnek kedves hangzású, kellően energikus zeneanyag született, ami az otthoni átmozgatáshoz tökéletes.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
