Szinte tökéletesen abszolválja is a feladatot, a korral jelentkező vokális hanyatlás jelei még csak nyomokban érzékelhetők, ahogy óvatosan, briliáns technikával kezeli az alsó és a felső regiszter egy-egy kényesebb hangját vagy futamát. Rendkívül finoman énekel, úgyszólván cseveg, ez a sajátos - persze nem wagneri értelemben vett - "énekbeszéd" minimálisra csökkenti a hangképzés fizikális velejáróját, és az emberi megnyilvánulás természetes formájaként tünteti föl az áriázást. Áriából ebben az operában van elég, egy híján harminc, csaknem mindegyiket el is éneklik, a hozzájuk tartozó barokk ismétlőrendszerrel, amely a legtöbb esetben hangulati, indulati és érzelmi variációkat tartalmaz.
A szalmaözvegyként élő királyné (férjét halottnak hiszik, de valójában a trónjára törő intrikusok száműzöttjeként tengeti az életét valahol) Fleming megformálásában talpraesett asszony, aki szívarcának gödröcskéivel mindvégig mosolyogva hisz a boldog végben, sőt tesz is azért, hogy bekövetkezzen. Végül maga szabadítja ki a párját, mint majd a beethoveni Fidelio a következő évszázadban.
A darab cselekményének elmondására kísérletet tenni is fölösleges - minden jó, ha a vége jó. A férfias hősök közül kettőt is kontratenorok énekelnek, igen szépen (anno kasztráltak birtokolták ezeket a szerepeket), ami hozzászoktatja a hallgatót a barokk konvencióhoz. A karmester Harry Bicket historikus hangszereket használ, a rendező Stephen Wadsworth viszont botorul úgy véli, hogy hipernaturalista környezettel kell ellenpontoznia a barokk stilizációt. Még mindig jobb, mint a korabeliség ürügyén sokfelé alkalmazott ágálás.
Decca, 2013, 2 DVD
