A történet tényleg erős, agyon is nyomja a lemezt. Lépten-nyomon saját elvárásainkba ütközünk: mennyit sikerült átmenteni a házaspár kétségbeeséséből, magányából. Az első benyomás az, hogy nem sokat. Éppenséggel szólhatnának ezek a néhol remek, néhol erősen kamaszos, amúgy dicséretesen magyar dalszövegek a Titanic szerencsétlenségéről vagy szeptember 11. eseményeiről. Az sem túl megnyerő, hogy Kovács Ákos (nem az) egy dalon belül legfeljebb két hangot variál, azokat is szigorúan egy hangszínnel. A zene is olyan elsőre, mintha mateklecke írásához tervezték volna. Aztán, ha rávesszük magunkat, hogy többször is meghallgassuk a lemezt, előbukkannak az értékei. Például, hogy az Orion igazából hatalmas sláger, és ez az egy hangszínen tartott ének is tud hatásos és érdekes lenni. Az Ég veled, Anatolij! című zárótételben igenis megjelenik Tokovék szelleme, ahogy a csendestől a monumentálisig építkezik a dal. Ahogy az is csak sokadikra jön át, hogy mekkora filmzene a Vörös óriás a maga csodálatos pszichedéliájával, és milyen jó az analóg szinti találkozása az úszós csellóval és a precíz, hangulatos gitárokkal. Szóval hibáival együtt bele lehet azért szeretni ebbe az emlékműbe - csak lehetne könnyebb is az ügy.
Mamazone, 2013
