Rövid bevezetőjében örömteli dolgokra utalt a Zeneakadémia jazz tanszékének vezetője, aki saját lemezeinek és számtalan tanítványának egyszemélyes lemezkiadója is. Az első az, hogy ősszel tartotta a Budafoki Dohnányi Zenekarral
I. zongoraversenyének bemutatóját, a másik pedig egy egészen friss lemez: megjelent Bartók Gyermekeknek írt darabjaiból készített trió feldolgozásalbuma. (Szerényen nem említett egy harmadikat, hogy időközben megszerezte a DLA-fokozatot is.) A közel másfél órás szólóest ezekre reflektált, felmutatva, hogy Binder újból termékeny korszakot él át komponistaként, bár az est középső része a Bartók-feldolgozásokból adott ízelítőt. A hangverseny első harmadában preparált zongorán játszott versenyművéből, stílusában a preparált húrok felhangjai (vagy éppen azok hiánya) fontosabbak, mint hogy a lefojtott húrokat ütőhangszerként szólaltassa meg. A Gyermekeknek-darabok interpretációban némi tiszteletteljes távolságtartást éreztem, nem is annyira Bartók kompozíciói, hanem népzene-adaptációi, harmóniai és ritmikai feldolgozási módszere iránt, így ezzel szokatlanul közel került a hagyományos klasszikus zenei felfogáshoz. A harmadik részben, ahogy a másodikban is, akusztikus (preparálatlan) zongorán játszott: új darabjait mutatta be, például a Tangó télent. Ebben kis piazzolás beütést, a másik darabban szinte filmzenei stíluseszközöket vettem észre, miközben a szerzőtől megszokott váratlan modulációk, lüktető, de közben elidegenítő esztámok is megszólaltak. A három ráadásban, amikor már Bach is előkerült, egyértelművé vált, hogy adventi hangulatba torkollt a számvetésnek indult zenei program. Megmaradtak a páratlan ritmusok, bivalyerős groove-ok, szűkítetteken egyensúlyozó törékeny dallamok, de Binder új kompozíciói, úgy tűnik, éneklősebbek, valamivel lágyabbak, kevésbé szikárak lettek.
Zeneakadémia, Solti terem, de-cember 8.
