Lemez

Biztos befutó

Arcade Fire: Reflektor

Zene

A kezdetekben, vagyis közel tíz éve a montreali Arcade Fire inkább tűnt bizonytalan ideológiájú vallási szektának, mintsem potenciális sztárzenekarnak, de aztán az évek során folyamatosan rácáfolt a vele kapcsolatos előítéletekre.

A lemezeik egyre jobbak és sikeresebbek lettek, és ma már nincs olyan magára valamit is adó fesztivál, amelyik nem headlinerként számol velük. A kissé Talking Heads-es első album (Funeral), az enyhén Bruce Springsteen-es második (Neon Bible) és a némileg Neil Young-os csúcsmű (The Suburbs) után itt a legfrissebb epikus alkotás, a Reflektor, melynek társproducere nem más, mint az elektronikus zenékben utazó DFA kiadó alapítója, illetve a néhai LCD Soundsystem agytrösztje, James Murphy. Neki köszönhetően több a szintetikus elem az új dalokban, de azért a szerves hangzásról sem mondott le a zenekar.

Amíg az előző lemez a gyerekkori nosztalgiát választotta koncepciójául, addig itt most több számot is a Butler-Chassagne-házaspár haiti utazása inspirált (Regine Chassagne a karibi országból származik) - nemcsak a szövegben, hanem zeneileg is. A zenészek szintén a hatások közé sorolták a Fekete Orfeusz című brazil filmet és egy Kierkegaard-esszét, némely dalon pedig az is érezhető, hogy egy elhagyatott jamaicai kastélyban vették fel őket - de azért szerencsére nem uralkodik el az albumon a roots hangulat. A számok hosszúak, ahogy maga az album is (76 percen át forog a lemez), amivel magasról tesznek az aktuális poptendenciákra. Már az első félidőn sem találni fogást: kapunk jó kis nyitányt David Bowie vendégénekével, izgalmas elektronikát (Flashbulb Eyes), pörgősen induló, aztán váratlanul lenyugvó calypsót (Here Comes The Night Time), Jack White világát idéző ősrockot (Normal Person) és még némi glamriffelést is (Joan Of Arc).

A második játékrész nyitányának (Here Comes The Night Time II) vonósain hallatszik, hogy Owen Pallett ismét a zenekar rendelkezésére állt, az Awful Sound pedig - elsősorban a gitár- és a dobhangzás miatt - az Abbey Road B olda-láról sem lógna le, és az album eddig is szinte hibátlan volt ugyan, de a legjobb számok még csak ezután jönnek! Az It's Never Over riffje egyszerűen zseniális, a Porno (ki várt volna tőlük ilyen számcímet?) szintipopja nemkülönben, a kicsit a TV On The Radiót és a Sympathy For The Devil hú-húzását is megidéző Afterlife pedig a zenekar első klasszikus értelemben vett slágere. A végén a Symmetry apró John Carpenter-utalásai már csak megerősítik, hogy a Reflektor toronymagasan esélyes az év albuma címre, bár ehhez azért a rajta hallható veterán vendégsztárnak és négy sheffieldi srácnak is lesz még pár szava.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.