A lemezeik egyre jobbak és sikeresebbek lettek, és ma már nincs olyan magára valamit is adó fesztivál, amelyik nem headlinerként számol velük. A kissé Talking Heads-es első album (Funeral), az enyhén Bruce Springsteen-es második (Neon Bible) és a némileg Neil Young-os csúcsmű (The Suburbs) után itt a legfrissebb epikus alkotás, a Reflektor, melynek társproducere nem más, mint az elektronikus zenékben utazó DFA kiadó alapítója, illetve a néhai LCD Soundsystem agytrösztje, James Murphy. Neki köszönhetően több a szintetikus elem az új dalokban, de azért a szerves hangzásról sem mondott le a zenekar.
Amíg az előző lemez a gyerekkori nosztalgiát választotta koncepciójául, addig itt most több számot is a Butler-Chassagne-házaspár haiti utazása inspirált (Regine Chassagne a karibi országból származik) - nemcsak a szövegben, hanem zeneileg is. A zenészek szintén a hatások közé sorolták a Fekete Orfeusz című brazil filmet és egy Kierkegaard-esszét, némely dalon pedig az is érezhető, hogy egy elhagyatott jamaicai kastélyban vették fel őket - de azért szerencsére nem uralkodik el az albumon a roots hangulat. A számok hosszúak, ahogy maga az album is (76 percen át forog a lemez), amivel magasról tesznek az aktuális poptendenciákra. Már az első félidőn sem találni fogást: kapunk jó kis nyitányt David Bowie vendégénekével, izgalmas elektronikát (Flashbulb Eyes), pörgősen induló, aztán váratlanul lenyugvó calypsót (Here Comes The Night Time), Jack White világát idéző ősrockot (Normal Person) és még némi glamriffelést is (Joan Of Arc).
A második játékrész nyitányának (Here Comes The Night Time II) vonósain hallatszik, hogy Owen Pallett ismét a zenekar rendelkezésére állt, az Awful Sound pedig - elsősorban a gitár- és a dobhangzás miatt - az Abbey Road B olda-láról sem lógna le, és az album eddig is szinte hibátlan volt ugyan, de a legjobb számok még csak ezután jönnek! Az It's Never Over riffje egyszerűen zseniális, a Porno (ki várt volna tőlük ilyen számcímet?) szintipopja nemkülönben, a kicsit a TV On The Radiót és a Sympathy For The Devil hú-húzását is megidéző Afterlife pedig a zenekar első klasszikus értelemben vett slágere. A végén a Symmetry apró John Carpenter-utalásai már csak megerősítik, hogy a Reflektor toronymagasan esélyes az év albuma címre, bár ehhez azért a rajta hallható veterán vendégsztárnak és négy sheffieldi srácnak is lesz még pár szava.
Universal, 2013
