Lemez

Biztos befutó

Arcade Fire: Reflektor

Zene

A kezdetekben, vagyis közel tíz éve a montreali Arcade Fire inkább tűnt bizonytalan ideológiájú vallási szektának, mintsem potenciális sztárzenekarnak, de aztán az évek során folyamatosan rácáfolt a vele kapcsolatos előítéletekre.

A lemezeik egyre jobbak és sikeresebbek lettek, és ma már nincs olyan magára valamit is adó fesztivál, amelyik nem headlinerként számol velük. A kissé Talking Heads-es első album (Funeral), az enyhén Bruce Springsteen-es második (Neon Bible) és a némileg Neil Young-os csúcsmű (The Suburbs) után itt a legfrissebb epikus alkotás, a Reflektor, melynek társproducere nem más, mint az elektronikus zenékben utazó DFA kiadó alapítója, illetve a néhai LCD Soundsystem agytrösztje, James Murphy. Neki köszönhetően több a szintetikus elem az új dalokban, de azért a szerves hangzásról sem mondott le a zenekar.

Amíg az előző lemez a gyerekkori nosztalgiát választotta koncepciójául, addig itt most több számot is a Butler-Chassagne-házaspár haiti utazása inspirált (Regine Chassagne a karibi országból származik) - nemcsak a szövegben, hanem zeneileg is. A zenészek szintén a hatások közé sorolták a Fekete Orfeusz című brazil filmet és egy Kierkegaard-esszét, némely dalon pedig az is érezhető, hogy egy elhagyatott jamaicai kastélyban vették fel őket - de azért szerencsére nem uralkodik el az albumon a roots hangulat. A számok hosszúak, ahogy maga az album is (76 percen át forog a lemez), amivel magasról tesznek az aktuális poptendenciákra. Már az első félidőn sem találni fogást: kapunk jó kis nyitányt David Bowie vendégénekével, izgalmas elektronikát (Flashbulb Eyes), pörgősen induló, aztán váratlanul lenyugvó calypsót (Here Comes The Night Time), Jack White világát idéző ősrockot (Normal Person) és még némi glamriffelést is (Joan Of Arc).

A második játékrész nyitányának (Here Comes The Night Time II) vonósain hallatszik, hogy Owen Pallett ismét a zenekar rendelkezésére állt, az Awful Sound pedig - elsősorban a gitár- és a dobhangzás miatt - az Abbey Road B olda-láról sem lógna le, és az album eddig is szinte hibátlan volt ugyan, de a legjobb számok még csak ezután jönnek! Az It's Never Over riffje egyszerűen zseniális, a Porno (ki várt volna tőlük ilyen számcímet?) szintipopja nemkülönben, a kicsit a TV On The Radiót és a Sympathy For The Devil hú-húzását is megidéző Afterlife pedig a zenekar első klasszikus értelemben vett slágere. A végén a Symmetry apró John Carpenter-utalásai már csak megerősítik, hogy a Reflektor toronymagasan esélyes az év albuma címre, bár ehhez azért a rajta hallható veterán vendégsztárnak és négy sheffieldi srácnak is lesz még pár szava.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.