Rokia Traoré: Beautiful Africa Már tizenöt évvel ezelőtt, amikor Rokia - a francia rádió afrikai tehetségkutatójának nyerteseként - felvette bemutatkozó albumát, tudni lehetett, hogy nem egy tehetséges dalszerző-énekesnő került felfedezésre, hanem egy olyan istennő, aki képes a maga képére formálni a mali mitológiát. Annak dacára, hogy nem a zenészek kasztjába született, fejet hajtott előtte Ali Farka Touré, Boubacar Traoré, Toumani Diabaté, és dicsőségére vált, ami addig elképzelhetetlen volt: például, hogy egy tradicionális darabban együtt ragyogjon a ngoni és a balafon. 1998 és 2003 között három kirívó sikerű albuma is kijött (Mouneissa, Wanita, Bowmboi), telis-tele valami addig ismeretlen elragadtatással. Aztán új szelek és új tüzek kavarták fel a homokot Maliban, berobbant a polgárháborús sivatagi blues, de nem csak ezért hallhattunk kevesebbet Rokiáról, hanem mert csendre vágyott éppen: történetesen szült. A negyedik lemezére (Tchamantché) így várnunk kellett öt évet, de ez a legkevesebb, hiszen újra egy ötcsillagos koronggal állt elő, mely ráadásul a korábbiaknál jóval többet mutatott meg Rokia Malin kívüli befolyásairól. A rockról, a dzsesszről, az elektronikáról. Most pedig, megint csak öt év múltán és megint öt csillaggal, a - Tchamantchénél is rockosabb - Beautiful Africától kell-muszáj padlót fognunk. Nem is hogy rockosabb, ez maga a tűz...
De hát így kerek igazán a sztori. Rokia édesapja diplomataként járta Nyugat-Európát és Amerikát, így melegében hordhatta haza a rock- és dzsesszlemezeket. Rokia bátyja folyton a Pink Floydot meg a Dire Straitst forgatta, ő pedig a hatásukra döntött úgy, hogy megtanul gitározni. Arról persze aligha álmodott, ami valóra vált a múlt évben: Londonban beszállt a bulijába Paul McCartney és John Paul Jones. Ugyancsak tavaly Londonban kérték arra is, hogy adjon három - egymástól masszívan eltérő stílusú - estet: egy akusztikusan álmodozót (Dream), egy bluesosat (Sing) és egy vadulós rockot (Dance). Ezekről, félek, lemaradtunk, de a Beautiful Africában benne van mindhárom...
Az a vallási és polgárháborús téboly, ami tavaly a mali zenészek életét súlyosan veszélyeztette, Rokiát sem hagyta érintetlenül: Bamakóból Párizsba költözött a gyerekével. Erre reflektál a Beautiful Africa címadó számában forrongó fájdalom: az iszonyat, a fohász és közben mégis valami szerelmes rajongás hangján. Ez a már-már őrületes érzelmi telítettség eddig sem volt idegen Rokiától, de ilyen széles horizonton még nem nyílt meg soha, és ehhez nagyon kellett a legnyersebb hangoltságú rock 'n' roll. Persze úgy - teszem hozzá gyorsan -, hogy közben egy pillanatra se feledkezzünk meg Maliról: hogy az apró akusztikus ngoni éppen úgy zúzzon, mint az elektromos gitár, a dzsembe meg akár a dobszerkó. Nem kellett, és ezért le a kalappal a producer-gitáros John Parish előtt is. Úgyhogy az az öt csillag a legkevesebb. Amúgy jóval magasabban meg mélyebben járunk. (Nonesuch, 2013)
The Sexican: Conscription Koppenhága lassacskán afféle kohóvá kezd válni, mint Párizs, Berlin, London vagy Barcelona - nincs az a náció vagy nincs az a stílus, amelynek ne akadhatnánk jeles művelőjére. Az utóbbi hónapokban két nagy durranástól is visszhangzott a nemzetközi sajtó: az Irakból érkező Aida Nadeem az elektronikus arab tánczenék frontján, a szerb-dán Tako Lako pedig a maga "pszichedelikus gipsy beatjével" robbantott.
És még sokan mások - folytathatnám; én most például a The Sexicanre esküszöm. A Sexican döntően mariachit játszik, életre-halálra, megspékelve cigányzenével, klezmerrel, szvinggel, polkával meg persze rockkal. Ettől persze még szörnyű is lehetne, nyúlós vagy széthulló, de éppen ellenkezőleg, ezt a tésztát valami nagyon összetartja. Ha más nem, akkor a tequila. Meg persze a tartása is, ahogy eleve a világra jött: egy nyári táborban 2006-ban, a New York-i Neill C. Furio ellenállási dalokat szerző kurzusán. A következő évben az asztalra tettek egy EP-t (The Sexican), amit 2010-ben a The Summoning album követett, és ezzel máris a Conscriptionhöz értünk.
Ezt kábé úgy kell elképzelni, mintha egy mexikói lebujban Tom Waits új életet kezdene, vagy a hátralevőt egy betépett helyi bandának szentelné. Akik úgy be vannak állva, hogy azt állítják, Koppenhágából valók, márpedig ott ilyen mariachi meg cigányzene meg klezmer nincsen... Persze őt sem kell félteni. Mi meg aztán a lehető legjobban járunk. Bárhonnan is nézzük, csak lesünk, mint a moziban. Honnan került a vászonra vér? (Math Records, 2013)
Cigdem Aslan: Mortissa Mortissának a kemény, független, szabad nőket nevezik Törökországban, akikből idén nyáron többet is láthattunk az isztambuli kormányellenes tüntetések során. Éppen azokban a napokban készült el Cigdem Aslan a debütáló albumával, azokat a harmincas évekbeli görög énekesnőket idézve meg, akik az uralkodó szokásokkal szemben nem rejtették véka alá a hasissal, az alkohollal és a férfiakkal kapcsolatos vágyaikat. A görög underground, a rembetika kora volt az, melynek a hetvenes évek óta fel-fellángoló reneszánsza és végre egy török csillaga is van.
Aslan egy isztambuli kurd családban cseperedett fel, és az ottani egyetemi klubban kezdte kiadni magából a magába szívott kurd, örmény, görög és szefárd dalokat. Aztán Londonba szólították zenei tanulmányai, ahol előbb a balkáni Dunav együttes, majd a klezmert játszó She'koyokh tagja lett.
Az utóbbi a Mortissa számainak némelyikében is szerepel, és ennek nem csak Aslan magánmitológiáját tekintve van jelentősége. Hanem mert éppen a klezmer leheletétől válik különlegesen, sajátosan bódítóvá az album. Egy pillanatig sem kétséges, hogy "igazi" rembetikát hallunk, csak éppen másképp, és ebbe egy kis nagybőgő vagy klarinét is belefér. Arra szolgáltatva újabb ragyogó példát, hogy miként lehet erőlködés, fontoskodás és félreértett modernitás nélkül felfrissíteni egy hagyományt. Ehhez persze - a kitűnő számok mellett - kell egy olyan varázslatos hang is, mint Aslané, de legyen ez ma a minimum! (Asphalt Tango, 2013)
