„Biztosan átszűrődik”

Berger Dalma énekes

A Volkova Sisters feloszlása után DB Armitage néven kezdett szólókarrierbe, és úgy véli, hogy sok tehetséges művész azért nem tud most alkotni, mert a túlélésre kell koncentrálnia. A Londonban élő előadóművésszel tánczenés irányba haladó szólódalairól, Bowie-imádatáról és a járvány zeneiparra gyakorolt hatásairól is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A tízéves jubileumi koncert után, váratlanul oszlattátok fel a Volkova Sisterst 2019 végén.

Berger Dalma: Voltak nézeteltéréseink, amiket ott, azon a ponton nem sikerült megoldanunk, de ennél többet nem szeretnék erről mondani. Most mindenki a saját dolgával foglalkozik, aztán pár év múlva meglátjuk, hogy meg tudjuk-e oldani a problémáinkat, akarunk-e még együtt zenélni.

MN: Egy posztumusz single-t azért kihoztatok tavaly.

BD: Félig kész volt a harmadik nagylemez, amikor feloszlottunk. Úgy éreztük, ha az nem is jelenik meg, a Dear Dancer szép lezárása a történetnek. Egy raverről szól, aki eltáncolja magát a végkimerülésig.

MN: Miért szólóban folytattad a zenélést?

BD: Időközben elkezdtem tanulgatni a dalszerzés technikai-szoftveres részét, és elkezdtem saját számokat írni. Amikor a harmadik lemezre készültünk, sok dalom született, de úgy éreztem, ezek nem illenek a Volkovába, így maradtak a fiókban. A feloszlás után vettem újra elő őket, mert hiányzott az alkotás. Lehet, hogy a Lovelow EP-ből még nem hallatszik, de zeneileg más irányba haladok, mint a Volkova. Most elsősorban az érdekel, mi történik, ha megpróbálok tánczenét írni. A Volkova hangképében meghatározó volt a gitár, én viszont nem tudok gitározni, másképp hangszerelem a számokat. Nincs specifikus hangzás, ami izgatna, de az biztos, hogy erősen dominálnak a szintik.

 

Fotó: Mátyássy Jónás

MN: Az Old Bones című daloddal a Space Oddityt gondoltad tovább. Miért nyúltál vissza Bowie-hoz?

BD: Imádom Bowie-t. Kislányként a Magyar Könyvklub tagja voltam, és a borítók alapján szereztem be tőlük a lemezeket. Így rendeltem Annie Lennoxot, de az Outside-ot is, amely a kedvenc Bowie-lemezem lett a Diamond Dogs mellett. Ezen van a Hallo Spaceboy, amelynek a szövege rímel a Space Oddityra. A kettő közül azért választottam a Space Oddityt, mert olyasfajta cinizmust érzek benne, ami az Old Bonesban is megvan. A dal „hőse”, Major Tom elhagyja a Földet, visszamenni nem tud, a jövője bizonytalan, csak az űrt látja maga előtt, mégis van valami felszabadító ebben a lebegésben. Mindenki elér egy apokaliptikus pontra az életében, amikor úgy érzi, nem számít már semmi – ezt az érzést akartam megfogalmazni a szövegben.