Vajda Gergely

Zene hetilapra

Egotrip

Wagner selyembugyiban

James Levine, a német, litván és magyar gyökereket is magáénak tudó amerikai karmester 2021. március 9-én, 77 éves korában hunyt el a kaliforniai Palm Springsben lévő otthonában. Levine – a világhírű magyar-amerikai Maestro, Széll György (1897–1970) felfedezettje – más vezető állások mellett a New York-i Metropolitan Opera zeneigazgatói posztját is betöltötte (1976–2018), mely házban 1971-es debütálásától számítva összesen 2552 előadást dirigált. Ez már önmagában is elképesztő szám, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindezt a közönség és a szakma töretlen és egyöntetű elismerése mellett tette. Halálakor mint Wagner-, Verdi- és Berg-interpretációiról híres előadóművészre emlékeztek Levine-ra, miközben kivétel nélkül mindenhol megemlítették, hogy karrierje dicstelen lezárásaként – többrendbeli szexuális zaklatás vádja miatt – zeneigazgatói állásából felfüggesztették, majd el is bocsátották.

A MET lépésére a karmester amerikai szokás szerint jó hírnevének megsértése és érvényben lévő szerződésének megszegése miatt perrel, arra pedig az intézmény hasonló összegű, nagyjából 5,8 millió dolláros viszontperrel válaszolt. Mivel ez a csörte a felek közti megegyezéssel zárult, már sosem fogjuk megtudni, hogy mennyi pénz cserélt gazdát – ha egyáltalán volt pénzmozgás. A pereskedés, azaz az elvárt színjáték csupán a felszín, alatta tönkrement életek, szexuálisan kihasznált gyerekek és fiatal felnőtt férfiak elkeserítően szomorú sorsa rejtőzik. Annak kiderítésére, hogy valójában mi és hogyan történt, a megvádolt halálával egyre kevesebb az esély.

Vajon a sejtésnél erősebb, a bizonyosságnál gyengébb tények birtokában mit is kezdjünk mi, zeneértők, muzsikaélvezők – például – a James Levine-féle világraszóló Wagner-felvételekkel?

„A felsőrésznek magas gallérja legyen szalagokkal és csipkés zsabóval, feszesen illeszkedő ujjakkal; a ruha ugyanabból a szaténból hátul gazdag fodrokkal díszítve, testhezálló mellényrész nélkül (a ruhának szélesnek kell lennie hosszú uszállyal), de vastag béléssel, elöl és hátul ugyanolyan zsinórokkal…” – írta Richard Wagner egy bő évtizede napvilágra került, 1874. januári keltezésű, egy milánói divatszabóhoz címzett levelében. Mivel a zeneszerző felesége, Cosima, egyébiránt Liszt Ferenc lánya híresen részletes naplóiban egy szó sem esik a férjétől kapott ajándék ruháról, az idézett levél feltételezhetően annak bizonyítéka, hogy a nagy német zeneköltő, persze szigorúan otthona magányában, női ruhákat szeretett hordani. Wagner dragben. Joachim Köhler hamburgi filozófus, író, újságíró Der letze der Titanen (Az utolsó Titán) című, 2001-ben megjelent, Wagner életéről és művészetéről szóló könyvében szemléletes képet fest a komponistáról, akinek kreativitását a többi közt a fent említett módon táplált feminin aura erősítette. Ugyanez a tény kevésbé színvonalas publikációkban, a „Wagner selyembugyit szeretett hordani” mondat keresetlen sűrítésében került a kultúrafogyasztó közönség elé. Pletyka, bulvár, botrányszag. Megint rajtunk, muzsikusokon és zenehallgatókon csattan az ostor. Mintha nem lett volna elég teher eddig is Richard Wagner hírhedett antiszemitizmusának ténye, vagy művészetének a Harmadik Birodalom által propagandacélokra lehülyített és náci piedesztálra emelt változatának lassan 100 éves skandaluma. Lehetséges-e ezek után úgy hallgatni a Parsifalt, hogy az élményt ne befolyásolja a hosszú uszályú ruhában parádézó Richard Wagner képzeletünkbe villanó képe?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk