Sok minden történt a Bloc Party háza táján, mióta 2009-ben nálunk jártak: jött egy elég hosszú leállás, Kele Okereke énekes coming outolt, aztán szólólemezt jelentetett meg, Gordon Moakes basszista csinált egy új zenekart, Russell Lissack gitáros meg beszállt kisegíteni az Ashbe. Viszont négy év szünet után itt a zenekar negyedik lemeze, a nem túl fantáziadús címmel és borítóval kísért Four.
Aki a legutóbbi Intimacy és a fent említett szólólemez kapcsán azt hitte, hogy a Bloc Party tovább merül az elektronikába, az téved - a váltásban persze alaposan ludas lehetett Alex Newport producer, akinek az önéletrajzában olyan nevek bújnak meg, mint az At The Drive-In, a Mars Volta vagy a Melvins. Csatasorba állítása következtében szinte semmi prüntyögés nem hallatszik, van viszont helyette zúzás dögivel, ami nem is áll rosszul a Bloc Partynak, hiszen egyértelműen az övék az indie legjobb ritmusszekciója a Stone Roses óta, Lissackról meg most derült ki, hogy titokban mindig is Van Halent és Judas Priestet hallgathatott. Szerencsére Okereke sem marad le a többiek mögött, a 3x3 refrénjét lényegében Mike Patton stílusában áriázza végig, de aki a Robert Smith-es manírokat jobban szerette tőle, az is megkapja a magáét a meglepő módon bendzsót is bevető Real Talkban. A Kettling a Smashing Pumpkins keményebb darabjait idézi, és szintén nem egy puha menet a beszédes című We Are Not Good People, amiben a QOTSA randevúzik a Muse-zal. Apropó, Muse: Matt Bellamyék zenekara talán a legtöbbször előforduló referenciapont a Fouron, a riffek, a gitárnyűvés egyfolytában őket idézi - de azért a Bloc Party első, gitárpopos lemezéért rajongóknak is jut most pár morzsa. A Four nem sikerült rosszul, úgyhogy van remény: a zenekart nem kell még leírni.
Frenchkiss/Universal, 2012
