A londoni rapper/producer Kwesi Darko a szomorkás, néha nosztalgikus, néha magába fordulóan depressziós hangulatok poétája. Ugyanakkor figyelemre méltóan otthon van a hangok birodalmában,
és kivételesen tudja megragadni a hallgató figyelmét. A hiphophagyományban gyökerező, dzsessztől inspirált The Sunday Gift után most, ha lehet, még mélyebbre hatol – úgy az önmarcangolásban, mint egy új, a maga alkalmi sötétségében is simogató hangzó világ megteremtésében. A My Heart kellemes dünnyögésétől egy pillanat alatt jutunk el a Daydreaming címéhez illően szárnyaló drum and bass-szösszenetéig, majd a Connie Constance énekhangjával gazdagított, a triphop (és persze a soul) hagyományt leginkább megidéző Alone-ig. A zenéket továbbra is nagy műgonddal rakja össze, inspirációi között éppen úgy megtaláljuk a modern klasszikus zenét, a dzsesszt, a progrockot, sőt a garázsrockot is: a Darker Than Blue-ban dögös gitárszóló húzza alá a mondanivalót, a Six Daysben Barry Adamsont idéző ál-krimidzseszz, a Heroine-ban meg mintha maga Badalamenti dirigálná zenekarát. Blue Daisy/Darko egyik legfőbb erőssége, hogy úgy tudja fokozni a zenei és a szövegekből szinte sütő érzelmi feszültséget, hogy az album kohéziója egy pillanatra sem sérül: a dalok szinte magától értetődően következnek egymás után. S amikor az utolsó darab, a maga enyhe disszonanciájában voltaképpen optimista, majdnem napfényes You and Me is a helyére kerül, már máshogy gondolunk a zenés önmarcangolás – a maguk súlyosságában szintén élvezetes – perceire is.
R & S/Deep Distribution, 2015