Magyar Narancs: Elkészült a második lemezetek. Szerintetek miben lett más, mint a debüt?
Vitáris Iván: Hatalmas lépést tettünk előre. A Mode Bizarre sokkal érettebb, összetettebb és talán fogyaszthatóbb, slágeresebb is, mint az elődje. Megtartottuk azt a stílust, amit eddig is képviseltünk - a modern hatásokkal frissített, hatvanas-hetvenes évekbeli rockzenét -, de most új érzelmi síkokat is feltártunk a dalokban. Jó példa erre a Don't Wanna Die.
MN: Az első lemezetek kifejezetten sikeres lett itthon. Nagy volt a nyomás, hogy felülmúljátok magatokat?
VI: Nekem a legnagyobb nyomást az anyukám jelenti. Mindig kérdezi, hogy "mikor jön az új Take My Hand", majd meghallgatva a dalokat kijelenti: "ez se egy Take My Hand". De mi közben folyamatosan fejlődünk, és szerintem az új lemez is előremutató lett. Ennek ellenére nehéz dolgunk van, mert erre a rockzenére sokan csak legyintenek, hogy nem egyedi. Szerintem ez egyáltalán nem igaz. Mi nem nyúlhatunk olyan hangszerekhez és hangzásokhoz, amik nem illenek bele abba, amit csinálunk. Tőlünk nem lehet elvárni azt, hogy ötévente megújuljunk, mint David Bowie. De ez hozzáállás kérdése is. Manapság meglátnak a színpadon egy aktívabban mozgó énekest, és rávágják, hogy "ez tiszta Mick Jagger". Lehet, hogy Mozartot is dicsérték úgy, hogy "ez tiszta Bach".
MN: A fiatal rockzenekarok között sokan nyúlnak inspirációért a hatvanas, hetvenes évek rockzenéjéhez. Mi a közös pont az akkori és a mai fiatalok életérzése között?
Beke István: A mai fiatalok keresik a gyökereiket, és nem találják sehol sem. Ez a gyökértelenség lehet a párhuzam a hippigeneráció és a mostani fiatalok közt: ami a II. világháború után felnövő fiataloknál a szülőhiány, az most a generációs szakadék. Manapság sokszor a szülő és a gyerek nem családként él együtt, hiszen a szülők is elmennek bulizni, és keveset foglalkoznak a felnövő generációval. Ezért a fiatalok egymás között keresik az értéket. Ezért jó kapaszkodó lehet, hogy a mi zenekarunk olyan értéket képvisel zeneileg, ami bebizonyította az idők során, hogy képes fennmaradni.
Simon Bálint: Ez a jelenség nemzetközi szinten is megvan. Azért nincs gyökerünk, mert bárhol lehetne, annyira kinyílt a világ az internet és a határok megszűnése által. A kommunizmusban a fiatalok azon sírtak, hogy csak egy közül lehet választani, most mi a nagy demokráciában azon sírunk, hogy végtelen mennyiségű dologból lehet választani.
Balla Máté: Ha lázadásról beszélünk, az elsődleges a zene. Itthon pedig nem nagyon vannak olyan jellegű rockzenekarok, mint mi. Én ebben érzem a forradalmat.
SB: Azt szokták mondani, hogy a Stones vagy az LGT már megcsinálta azt, amit mi. Természetesen. Csakhogy az 40 éve volt. Mi viszont most csináljuk, és ez ráébresztheti az embereket, hogy milyen jó a rockzene.
VI: A szakma és a sajtó részéről ránk irányuló figyelem jó lehetőséget nyújt arra, hogy elkezdjen felépülni a mi generációnk zenei élete. A magyar könnyűzenében a 10-15 éve működő zenekarok - Heaven Street Seven, 30Y, Vad Fruttik stb. - után van egy szakadék, és utána rögtön mi jövünk. Most beindult itthon egy kisebb hullám, és tökre örülünk azoknak a zenekaroknak, amelyek azt gondolják, hogy ha mi elmentünk az amerikai SXSW fesztiválra, akkor beneveznek ők is.
SB: A külföldi szereplésekkel az is célunk, hogy feltegyük a magyar zeneipart a nemzetközi térképre. Vannak jó klubok, jó zenekarok, jó producerek, jó fesztiválok: minden adott ahhoz, hogy Magyarország ugyanolyan fontos résztvevője legyen a nemzetközi piacnak, mint bármelyik másik ország.
MN: "Ami Londonban történik, az Londonban is marad" - szól a Whatever c. dalotok egyik sora. Mi fog történni a londoni miniturnétokon februárban?
SB: A külföldi koncertjeinken arra koncentrálunk, hogy a maximumot nyújtsuk a színpadon. Már az is hatalmas dolog, hogy kiállhatunk külföldi fővárosok menő klubjainak a színpadára, úgyhogy nyilván az az elsődleges, hogy hibátlan legyen a teljesítményünk.
VI: A külföldi ügyeinket intéző menedzseren, Pécsi-Szabó Dénesen keresztül jutottunk el a Brody House nevű összművészeti csoport vezetőihez. Meghívtak minket, és felajánlották, hogy bemutatkozhatunk Londonban négy koncerttel. A külföldi fellépések mindig olyan hasznos tapasztalatokat és kapcsolatokat hoznak, amiket évekig tudunk kamatoztatni. Szerintem egy londoni turné megszervezése nem kerül olyan vészesen sok pénzbe, hogy ne tudná megtenni bármelyik zenekar. Ez egy befektetés, ami hosszú távon megtérül.
MN: A londoni turné után a Deep Purple előtt léptek fel itthon. Hogyan fogjátok megtölteni a sportaréna óriási színpadát?
Tarnai Jani: Zenével és szeretettel (nevet).
SB: Amikor eleinte még kevés embernek játszottunk, akkor is azt képzeltük, hogy egy aréna színpadán vagyunk...
VI: ...most pedig majd kis klubokba képzeljük magunkat. És persze lesznek közös tánclépéseink, a gitárosok együtt fognak mozogni, mint a Shadowsban.
BM: Pont a Purple-t kérdezték nemrég egy interjúban, hogy izgulnak-e még a hatalmas koncertek előtt. Azt mondták, hogy inkább akkor izgulnak, ha kis klubokban játszanak, és ott áll az arcuk előtt az a pár száz ember.
SB: Charlie Watts is azt mondja, hogy neki az óriási fesztiválok nem adnak többet annál, mint amikor egy kis klubban együtt lélegeznek a közönséggel.
VI: Egy Hyde Park-i koncert után én is ezt mondanám. Csak fújja a cinjeit a szél, azt nem szereti.
MN: Márciusban megint mentek az SXSW fesztiválra.
SB: Idén mi leszünk a fesztivál reklámzenéje, ezért több koncertlehetőséget kapunk. De egy ilyen nagy zeneipari esemény mindig zsákbamacska: az is lehet, hogy semmi nem lesz, és az is, hogy a Warner Music kint tart minket. Meglátjuk. Egyelőre azon dolgozunk, hogy a Mode Bizarre megjelenjen március első hetében, utána rendben lemenjen a március 27-i A38-as lemezbemutató, majd a turné április-májusban.
MN: Ha úgy alakul, kiköltöznétek külföldre karriert építeni?
SB: Igen, de mindennek megvan az ideje. Amíg itthon nincs olyan táborunk, amihez mindig vissza tudunk jönni, addig nincs értelme kimenni huzamosabb időre.
MN: Az első lemezt elérhetővé tettétek a legtöbb online zenemegosztón. Mi lesz a másodikkal?
SB: Ugyanez. Nem célunk, hogy az emberek ne hallgassák meg a lemezt. Nem veszik meg kevesebben attól, hogy feltesszük a netre. De csak egyben fogjuk felrakni, mert mi hiszünk abban, hogy a zenekar korszakait kerek egésszé lehet formálni.
BM: Az a cél, hogy most is legyen egy fizikai hordozó, amivel bekerülhetünk az emberek életébe. A születésnapunkra is kiadtunk egy könyvet a két amerikai utunk képeiből. Egy-egy ilyen kiadvánnyal jóval bensőségesebb viszonyt alakíthatunk ki a törzsközönséggel.
MN: Itthon sok a rajongótok, telt házas koncerteket adtok. Rocksztárnak érzitek már magatokat?
VI: Mindig. Vagyunk annyira exhibicionisták, hogy vállaljuk, ha felismernek az utcán. Nem vagyunk az a garázsban zenélő banda, amelyik csak a YouTube-ra teszi fel a dolgait. Mindig is úgy gondoltuk, hogy az élő teljesítmény a legértékesebb: kiállsz az emberek elé, és megmutatod, hogy mit tudsz. Ha te erre azt mondod, hogy ez a rocksztárság, akkor lehet, hogy azok vagyunk. De lehet, hogy nem.
SB: Nézőpont kérdése, hogy az-e a rocksztárság, ha beherkázva széttöröd a Lamborghinit a Hollywood Boulevard-on, vagy az, ha...
BM: ...úgy kelsz fel mindennap, hogy ennek a zenekarnak a részese vagy, és ez alakítja minden egyéb dolgodat. Ha nem úgy állsz ki a színpadra, hogy én vagyok a legjobb, akkor nem is érdemes.
