Egy tőrőlmetszett Messiaen- és Ravel-specialista, Roger Muraro foglalt helyet ugyanis a váratlanul belázasodott Dejan Lazic zongoraszékén, s ez a tény kivételesen ihletett órává avatta a múlt csütörtök este első felét. A rokonszenvesen bohémküllemű, s billentéstechnikájának autodidakta jegyeit mindmáig őrző francia zongorista - úgy is, mint Olivier Messiaen nejének és múzsájának tanítványa - már a madárhangok egész seregét előszámláló Egzotikus madarak kamaraegyüttesében Fischer Ivánnal azonos rangú, izgalmas vezéregyéniségnek bizonyult. (Habár az igazat szégyenszemre megvallva Messiaen emblematikus műve szöveges ismertetésben rendre jóval érdekesebbnek tetszik, mint koncertteremben vagy lemezről meghallgatva.) Maurice Ravel tüntetően örömteli és szilfid G-dúr zongoraversenyét pedig olyan megvesztegető bravúrral és hajszálfinoman különböztető stílusérzékkel szólaltatta meg Muraro és a lelkesen a nyomába szegődött Fesztiválzenekar, hogy az valóban egyfajta huszadik századi Mozart-muzsikának érzékeltette az 1929 és 1931 között komponált versenyművet. A szünetet követően azután Johannes Brahms szimfonikus örökslágere, a Második immár a zenekar önálló megdicsőülését hozta el számunkra: csodálatos rézfúvós-teljesítmények, a vonóshangzás lélekemelően meleg színei és a zavartalan művészi összhang állandósága jellemezte a szimfónia előadását. Olyan példázatosan szép erények, amelyekről erőteljesebb nyomatékkal és emeltebb hangon csupán egyetlenegy okból nem szólhatunk: mert mindezekhez már jó ideje hozzászokhattunk Fischer Ivánék koncertjeit hallgatva!
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 19.
